Ott hagytuk abba decemberben a történetet, hogy a Kormányhivatal nekünk adott igazat a bank ellenében, és kötelezték a pénzintézetet a CSOK folyósítására. Az ember azt gondolná, hogy innentől kezdve sínen van az ügy. Aha, persze…
Január első hetében írtam a bankos ügyintézőnek, hogy ugyan mi a fene van már?! December közepén megkapták a Kormányhivatal határozatát, de ők még mindig bőszen hallgatnak.
Meg sem lepődtem, hogy nem érkezett válasz erre a levelemre sem. A férjem írt hát a fiókvezetőnek. Az ő ügyvédi aláírása mégiscsak meggyőzőbb… Még aznap jött is a mail, ami kb. így hangzott:
Van telepátia. 10 perce sincs, hogy X (a mi ügyintézőnk) bejött hozzám az irodába, és mondta, hogy a központ engedélyezte a szerződés megkötését.
Szívem szerint – és Petőfit idézve – visszaírtam volna neki, hogy telepátia a kurvanyádat, de inkább lecsillapítottuk magunkat és nem reagáltunk. Mi a fenének?
Nem szoktam ilyet mondani, de most meg kell tennem: itt vagy tényleg dilettánsok dolgoznak, vagy ennyire kötve vannak, hogy baromságokat írogatnak össze-vissza:
- Nem a központ engedélyezte, hanem utasítva lettek!
- Nem telepátia, hanem a beosztottjának már egy héttel ezelőtt válaszolnia kellett volna a levelünkre.
CSOK mea culpa nélkül
Egy aprócska mea culpa pedig igazán beficcenhetett volna az email végére… De – ahogy írtam – inkább elengedtük a választ, és vártuk azt a bizonyos telefonhívást. Pénteken (jan.11.) hívott is az ügyintézőnk időpontegyeztetés végett. Mondtam neki, hogy a férjemmel tárgyaljon, mert az ő kötöttségeihez kell igazodnunk, én pedig nem látok bele a naptárjába. Tudomásul vette – még mindig semmi mea culpa -, és megígérte, hogy aznap délután rácsörög. Persze nem tette, amin már meg sem lepődtünk. (Mi őt visszahívni nem tudjuk, mert csak központi számot kaptunk hozzá, amin nem lehet elérni…)
Hétfőn viszont észbe kaphatott, így – addig ütve a vasat, amíg forró – 2 órán belül már ott is ültünk az asztalánál. Illetve én időnként a Kicsit
kergettem, aki hol a pénztároshoz futott be, hol az egyik hiteles pultja mögé, míg végül megállapodott egy babakocsis kislánynál. Őt szórakoztatta addig, amíg minket az ügyintéző hölgy. Már ha a tragikomédia annak mondható.
CSOK-Tragikomédia
Ideadta ugyanis a szerződéseket, hogy szignózzuk az oldalakat és írjuk alá a végét, közben pedig mondta a betanult szöveget: ilyen biztosítást kell kötni a házra, meg olyat, ezt itt kell majd érkeztetni, azt meg ott, és írattassunk alá az eladókkal egy kötbéres nyilatkozatot…
Na, ennél a pontnál állt meg a toll a kezünkben. Tudni kell ugyanis, hogy még szeptember 7-én (!) rákérdeztünk, hogy kellhet-e ilyen papír. Ugyanis már akkor attól tartottunk, hogy az adásvételi szerződésben rögzített fizetési határidőt nem fogjuk tudni tartani a bank miatt. Azt válaszolta akkori kérdésünkre a hölgy, hogy – idemásolom –
„nem én vagyok a döntnök, nem biztos hogy szükség lesz rá, amennyiben igen akkor azonnal jelentkezem.”
Gondolom, nem lepődsz meg, hogy egyszer sem jelentkezett emiatt…
De most bezzeg sebtiben szedjük össze a 6 eladót az ország minden végéből és nyilatkoztassuk őket, hogy lemondanak-e a kötbérről. Szerencsére annak idején előrelátók voltunk, és szóltunk nekik, hogy talán egy ilyenre szükség lesz. Meg hogy legyenek szívesek majd belemenni, hogy rövidre zárhassuk az ügyet. De mivel ez ősszel volt, most jogosan tartottunk attól, hogy inkább ők küldenek el minket a kurvanyánkba. (Kösz, Petőfi, ismét, hogy rád kenhetem alpáriságomat…).
A kötbérről még annyit, hogy azt jó előre nem tudod megcsinálni, mert bele kell írni a banki kifizetési határidőt, amit viszont még most sem tudunk…
Felhívtam hát szépen sorban az eladókat, mindegyiküknek vázoltam a helyzetet, és csókolgattam az istenke lábát, hogy még mindig pozitívan állnak hozzánk. Ma el is postáztuk a nyilatkozatokat betippelve egy fizetési határidőt, és erősen bízunk benne, hogy a posta ezúttal a segítségünkre lesz.
CSOK-játszma az idővel
Ha ugyanis elkeverednek a levelek, vagy nem kapjuk vissza időben az aláírt papírokat, kifutunk abból a hat hónapos időintervallumból, ameddig a Földhivatal a bejegyzési kérelmünket széljegyen tartja (ez a függőben tartás.) Egyszerűbben fogalmazva: az adásvételi szerződés megkötésének időpontjától kezdve hat hónapig tart minket a Földhivatal (a tulajdoni lapon) széljegyen leendő tulajdonosként. Ez idő alatt kell kifizetni a teljes vételárat, ami esetünkben a CSOK miatt még mindig nem történt meg. Ha viszont kicsúszunk az időből, kezdhetünk szinte MINDENT elölről. Ez a dátum pedig február 10. (A szüleim 46. házassági évfordulójának a napja. Remélem, nem lesz szomorú vasárnap.)
Egy hónapunk sincs tehát arra, hogy
- visszakapjuk a kötbér-nyilatkozatokat
- és azokat le is adjuk a banknak.
- megkössük a lakásbiztosítást
- és annak kötvényét bemutassuk a banknak.
- érkeztessük a CSOK szerződést a Földhivatalban
- és azt bemutassuk a banknak.
Nem árt, ha ezt tudod a CSOK-ról:
10 évig elidegenítés és terhelési tilalom van a CSOK-os ingatlanokon, vagyis kötelezve vagy arra, hogy 10 évig a támogatott gyerekekkel együtt itt lakj és ne add el a házat. Ezért a Földhivatal ezt bejegyzi a Magyar Állam javára.
Ha tartottad a CSOK-szerződést, akkor 10 év után megnyugodhatsz, nem kell visszafizetned az állami támogatást, vagyis jelen esetben nekünk a 2.2 milliót, és leszedik a terhelési tilalmat is az ingatlanról.
Ha viszont időközben lelépnél, költöznél, eladnál, kamatostól fizetsz vissza mindent az államnak… A párom szerint azért van kivétel… Ha pontosabb infókra vágysz, a biztonság kedvéért keresd inkább kapásból őt, én örülök, hogy ennyit meg bírtam jegyezni.)
Nos, ha ezt mind leadtuk, akkor utána nyolc napon belül utal a bank. Elvileg.
Lezárás?
Összefoglalva tehát eddig volt 30 napunk arra, hogy felújítsuk a házat, és most szintén durván 30, hogy ne bukjuk el azt. Persze nem végleges bukás lenne, hiszen – ahogy írtam – mindent újra lehet kezdeni, na de, na.
És tudod mi a slusszpoén? A bank kér 30.000,- Ft-ot a CSOK folyósításához. Illetve nem kér, hanem egyszerűen zárolja az összeget a számlámon. Mer’ azér’ ingyen mégsem lehet pénzt kapogatni, ugyebár. És mindezt további mea culpa nélkül.
Úgyhogy még mindig nincs vége…