Ott hagytuk abba, hogy az Erste Bank elutasította a CSOK-kérelmünket, mert nem vagyunk egy lakcímen bejelentve a férjemmel és a gyerekekkel. Azóta eltelt 1 hónap, amit végigharcoltunk. Pontosabban a férjem, aki ügyvéd és aki családjogban nagyon otthon van. Ő az a típus, aki nem szeret veszteni. Ha pedig valahol jogtalanságot tapasztal, azonnal „harap” is. Hál’ Istennek.

Ahogy említettem, elhatároztuk, hogy minden lehetséges helyen panaszt teszünk. Mégpedig azonnal. Éppen ezért írásos panaszt nyújtottunk be

  • személyesen a bankban,
  • Telebankon keresztül (ahol egyébként a szöveghez semmilyen dokumentumot nem lehet csatolni, vagyis az egy fedél alatt lakás igazolását sem…),
  • a Kormányhivatalnál mint felsőbb szervnél,
  • e-mailben még egyszer a fiókvezetőnek, csatolva az együttélést igazoló papírunkat,
  • és szóban is a Bank központi telefonszámát felhívva.

Ez utóbbit azért tartottuk fontosnak, hogy legyen róla hangfelvétel is. Sosem lehet tudni…

Döntésre várva

Aztán vártunk.

Viszonylag hamar jött is válasz a Kormányhivataltól, hogy foglalkoznak az ügyünkkel, de a banktól még nem kapták meg a dokumentumainkat. December 6-át adták meg nekünk végső határidőnek, addig meghozzák a döntést. Azt is hozzátették, hogyha mégsem sikerülne elbírálniuk a panaszunkat a megadott határidőig, fizetnek nekünk 10.000,- Ft-ot. Hát én még életemben nem mondtam le ilyen könnyen pénzről, mint most. Kell a fenének! Hozzanak döntést gyorsan, mielőtt a ház eladói visszacsinálják dühükben az egész adás-vételt.

Ezek után a bank is jelentkezett. Elutasították a helyben benyújtott panaszunkat megalapozatlanságra hivatkozva. (!)  Továbbra is azt szajkózták, hogy nem vagyunk egy lakcímen bejelentkezve. Pedig – ahogy fent is látod – csak azért is elküldtük nekik a teljes bizonyító erejű magánokiratot az együttélésünkről.

A férjem, úgy ahogy volt, szét is tépte a levelet, pedig én nagyon elolvastam volna. Tudod, időnként jólesik hüledezni. Úgyis olyan csendes az életem itthon.

Bennem viszont így lett egy kis frász. A bank valamiért kötötte az ebet a karóhoz, pedig személyesen is megmondtuk nekik, hogy a végsőkig el fogunk menni. De mi van, ha tévedünk? Mi van, ha mégis csak a párom tudja rosszul a jogszabályt? Persze ez kizárt, hiszen profi, de a Bank annyira következetesen mondta mindvégig ugyanazt…

Biztonság kedvéért a férjem ráírt a Kormányhivatal ügyintézőjére. (A nekünk küldött levélen rajta volt, ki foglalkozik a bajunkkal.) Neki is felhívta a figyelmét arra, hogy melyik jogszabály-hely miatt kell “semmisnek tekinteni” azt a jogszabály-helyet, amire a Bank hivatkozik. Munkája során ugyanis sokszor tapasztalja, hogy a hivatali ügyintézők sincsenek mindig képben, ám ezt ezúttal meg kellett előznünk. Nem beszélve arról, hogy szeretünk biztosra menni.

A hölgy vissza is válaszolt, hogy ő már meghozta a döntést, hamarosan postán is megkapjuk. De az istennek se árulta volna el, hogy milyet. Nekem meg rossz érzésem volt. Hiszen ha a javunkra döntött, akkor egy apró utalással igazán megnyugtathatott volna bennünket. De semmi ilyen nem történt. A telefont az irodájában pedig nem vette fel, így nem tudtam „nyaggatni”.  Pedig fontos lett volna mihamarabb tudni a választ. Ha ugyanis a Kormányhivatalnál is elutasítanak bennünket, azonnal új szerződést kell kötnünk, a CSOK-ot újra be kell adnunk, és persze mindehhez ezerrel imádkoznunk, hogy a ház eladói is így akarják még.

De várnunk kellett. Még mindig. Aztán egyszer csak (egyszer) csengetett a postás. Meghozta a Kormányhivatal levelét. Megmondom becsülettel, nem mertem kibontani. Pedig maximálisan megbízom a férjem tudásában, mégis remegett még a gyomrom is. De aztán vettem egy nagy levegőt és feltéptem a borítékot.

A határozat

Egy kifejezést kerestem benne csak, és amikor megtaláltam, szaladtam is be a páromhoz a szobába: „helyt adok”. Ez állt a levélben. Két szó, ami akkor szebb volt, mint száz „szeretlek”.

A Hivatal tehát nekünk adott igazat (még jó!), a férjem pedig már ült is le a géphez, hogy írjon a bankos nőnek.

Kulturáltan értesítette őt a fejleményekről (bár tudvalevő, hogy a bank is megkapja a határozatot) és felszólította a hölgyet a mihamarabbi cselekvésre.

Tudod, mit válaszolt a fiókvezető asszony? Nem fogod elhinni:

„Kérem, panaszát Telebankon vagy személyesen nyújtsa be, mert e-mailben nem áll módomban ezzel foglalkozni.”

Itt szállt el az agyunk, és határoztuk el, hogy a végsőkig elmenést is lehet még fokozni. El is küldtük a válasz-emailt, miszerint nekünk semmilyen panaszt nem kell benyújtanunk, csak egy keresetet a Bank ellen. De azt már nem neki, hanem a bíróságnak fogjuk küldeni. 

Mert mindennek van határa. (Nem beszélve arról, hogy a Bank a Kormányhivatalnál is bepróbálkozott, miszerint ők nem kapták meg időben a fellebbezésünket, hiszen a határozatot sem vettük át…. Mi van?!)

A férjem nevét takartam ki

Mindez egy hete történt. Azért csak most mesélem el, mert meg akartam várni a Bank hivatalos levelét. Tőlük ugyanis kapnunk kell egy értesítést, hogy aláírhatjuk a Támogatási szerződést, aztán utalják is a zsét.

Szerinted jött levél? Nem. Még mindig nem. Ha pedig ezen a héten sem érkezik, bemegyünk ismét személyesen. (Én tuti nem lennék a helyükben. Nem vagyunk vadállatok, de mindketten igazságpártinak születtünk. Az pedig mellettünk van.)

Tehát inkább nem vártam tovább, és elmeséltem az egészet, hogy tudd: nem szabad feladni, ha igazad van!

Mert a Bank erre apellál. Egy olyan ember ugyanis, akinek nincs túl sok köze az ilyen világhoz (vagy nem annyira harcos, mint mi), biztosan elfogadta volna a Bank következetes elutasítás-sorozatát. Hiszen még én is meginogtam egy pillanatra. És ez a csúnya az egészben.

Szóval ne adjátok fel, ha hasonló helyzetbe kerültök! (Vagy keressétek meg a páromat.)

Pin It on Pinterest