Jó’ van, szia! – Avagy kiről is szól valójában a bölcsis beszoktatás?

Direkt nem olvastam utána, miről is szólnak a legújabb közoktatási rendelkezések, törvénytervezetek, hülyeségek. Nem akartam kiakadni, nem akartam mérgelődni. De sajnos a bölcsis beszoktatás alatt megtalált pár infó…

Az egyik éppen az volt, hogy visszahozták a hatéveskori tankötelesség ősi “határdátumát”, vagyis hogy aki augusztus 31-ig betölti a hatot, az az év szeptemberétől már iskolaköteles. Kibúvó nincs, maximum egy megalapozott szakértői vélemény, amely kimondja, hogy a gyermek éretlen még.

Tudjuk, mi lesz ebből: akinek van kapcsolata és időben lép, talán megmentheti a gyermekét a túl korai iskolakezdéstől. Aki nem ilyen szerencsés, az imádkozik majd, hogy ne sérüljön a kicsi a rengeteg kudarcélménytől, amely így a suliban vár rá:

• mert nehéz lesz az írás, hiszen a kicsi kezek még messze nem érettek ennyi idősen rá;
• mert az emiatti kudarcélmények hamar letörik a lelkesedést, és megkezdődik az „Utálom a sulit”-korszak;
• mert a gyermek elkedvetlenedését piszok nehéz lesz „meggyógyítani”, amitől mind a tanár, mind a szülő motivációját veszti.

És mindez azért, mert már megint senki nem figyel a lényegre, a gyerekre.

Hiszen fontosabb, hogy nincs elég férőhely az ovikban, és ahelyett, hogy újabbak épülnének (teremtve ezzel munkahelyeket is), bekényszerítik a gyerekeket a sulikba. Ott az osztálylétszámok felduzzadnak, tanárok viszont nincsenek, folytatódhat az „isteni” káosz.

Miért nem vesszük figyelembe a gyermekek személyiségét?

Régóta hajtogatom, hogy a személyiségalapú nevelés az egyetlen járható út ahhoz, hogy normális életet élhessünk, élhető világot teremthessünk magunk körül.

A személyiségalapú nevelés lényegéről már többször írtam, beszéltem – az erről szóló anyagokat itt és itt találod –, viszont most megint aktuális lett a Kicsi bölcsis beszoktatása kapcsán.

Megint azt kell látnom, hogy a bürokrácia és a hozzá nem értők szabályrendszere magasról leszarja fütyül a picikre. Mert a szabály, az szabály, a beszoktatás akkor is két hétig fog tartani, ha a gyereknek elég lenne pár nap, és akkor is, ha egy félév sem.

Nézzük a beszokás pszichológiai oldalát!

• A szülőktől való elválás nem könnyű egyik félnek sem: sem nekünk, sem a kicsiknek.
• Az új hely és helyzet megszokása, vagyis a bölcsis beszoktatás időbe telik. Kinek többe, kinek kevesebbe, kinek sehogy sem sikerül.
• A szocializációs akadályokat minden gyermek máshogy veszi: van, aki könnyen barátkozik, van, aki nehezebben, van, aki képtelen rá.
• Egy újabb (idegen) felnőtt szavát el- és befogadni ismeretlen dolog egy picinek, és ha nincs szimpátia, nem is fog menni (ha van, akkor sem biztos, hogy könnyen).

Ha a gyermek nehezebben nyit, visszafogottabb, mindenki vért fog izzadni. Ha viszont olyan emberszerető dumagép, mint a miénk, akkor öröm a beszoktatás. Mert hogy nincs rá szükség.

De ez a kutyát nem érdekli.

(És akkor arról ne is beszéljünk, hogy az oviban egyáltalán nincs beszoktatás, oda betesszük a gyereket akkor is, ha előtte még sohasem látott más lurkókat… Hol itt a logika, a következetesség?)

Tényleg a gyermekről szól a bölcsis beszoktatás?

Szerintem igen. Egy átlaggyermekről, amelyet kitaláltak odafent és ráhúztak egy sémát, valamint egy beszoktatási rendet:

1. nap: Érkezés 9-kor, távozás 11-kor. Anya végig a gyerekkel van.
2. nap: Érkezés 9-kor, távozás 11-kor. Anya kimehet 10 percre.
3. nap: Érkezés 9-kor, távozás 11-kor. Anya kimehet 2×20 percre.
4. nap: Érkezés 9-kor, távozás 12-kor. Anya kimehet 60 percre, de ő ebédeltet.
5. nap: Érkezés 8:30-kor, távozás 12-kor. Anya kimehet 90 percre és már nem ebédeltet.
6. nap: Érkezés 7:45-kor, távozás 12:30-kor, ha nem alszik el a gyerek (elaludt…) Anya reggeliztet, aztán 11:30-ig szabad.
7. nap: Érkezés 7:45-kor, távozás 14:30-kor. Anya nem reggeliztet, hazamehet, de 12:30-ra jöjjön vissza.
8. nap: Érkezés 7:45-kor, távozás 15:15-kor (uzsonna után). Anya hazamehet, de 13:30-kor jelenése van.

A 9. bölcsis napunk lesz hétfőn. Akkor fél kettőre kell visszamennem malmozni, hiszen még aludni fog, majd uzsonnázni.

Nézzünk egy valós gyermeket, a Kicsit:

Az első három nap sírt, mert haza kellett jönnie a bölcsiből. A négynapos hétvégén 136-szor elmondta, hogy menjünk vissza játszani… A negyedik napon szépen elhelyezkedett az ágyában, de nem aludhatott ott, mert az előírások nem engedik. A második hét vége felé ugrásra készen ott kellett ülnöm, míg ő békésen aludt, majd meguzsonnázott (lásd a fenti rendet), mert mi van, ha anyahiánya lesz… Nem volt. Persze, hogy nem. Ez már az első nap kiderült: míg én az iroda felé vettem az irányt, ő beosont a csoportszobába, és onnantól kezdve nem igazán léteztem a számára.

Mert a bölcsi klassz, a nevelők kedvesek, sok a játék, vannak gyerekek, és amúgy is, végre van élet. Leon ilyen. De ezt nem vehetik figyelembe a nevelők, mert a szabály, az szabály.

Anya bosszús

Az első héten 12 órám ment el a semmire. A másodikon csak azért 6, mert háromnapos volt a hét. Ha a számokat nézem, lejárt a beszoktatási idő, de a kiesett hétfő-kedd miatt (augusztus 20. ugyebár) mégsem. Tehát rá kell húznunk még egy vagy két napot, amikor a biztonság kedvéért hamarabb ott kell lennem a folyosón. Mindezt azért, mert nem vehetjük figyelembe a gyerek nyitott és érett személyiségét.

Leon két és fél éves, társaság- és vidámságfüggő. Nyilvánvalóan érett szociálisan (már legalább fél éve…). Neki nem kell két hét beszoktatás, nekem viszont nagyon kellett volna az az idő az itthoni dolgokra és a saját egészségemre.

„Rá kell szánni ezt a két hetet, ez így működik”, szól az ukáz, de én február–márciusban tudtam volna mindezt megtenni, amikorra ígérték a bölcsi megnyitását. Mostanra már aktívan dolgozó ember vagyok, akinek ez a két hét felért egy hatalmas adag bosszúsággal.

Sajnálom, hogy így érzek, de tényleg nem bírom, amikor órákat ott kell lennem a gyerekek között (az első héten konkrétan velük), és mindenki körém gyűlik, csak a Kicsi nem. Olvastam hát a többieknek, homokoztam velük, és közben azon járt az agyam, hogy már megint nem tudok megfőzni, és a család megint nem tud mit enni. Hogy jönnek a tetőgerendák, és otthon kellene lennem. Hogy meg kellene venni a nagyoknak az iskolaszereket, de nincs mikor. Hogy itt vannak a szüleim, de én éppen labdázom. És akkor a megírandó cikkeket, interjúkat még nem is soroltam fel.

Miért nem jó az egyenszabály a beszoktatásnál?

Szóval sokat dühöngtem, folyamatosan jeleztem, hogy “ez így nem kóser”, és miért nem csináljuk úgy,

• ahogy az a Kicsinek és nekem is a legjobb;
• hogy ne szokja meg, hogy Anya ott van, hiszen nem lesz;
• hogy vegyük figyelembe, hogy még van kettő másik gyermekem, akiknek nyári szünet van, és egyedül vannak otthon.

Szóval, hogy nézzük már végre a gyermeket és a családját is! Azt, hogy Leon személyisége nem igényli a két hetet, és hogy Anya nem tud mindent felborítani azért, mert a bölcsinyitás csúszott minimum fél évet. Halljuk meg végre, hogy a gyermeknek az elválás egy Jó’ van, szia!-ban kimerül. Mert neki tényleg csak ennyi volt a reakciója arra, hogy „Most Anya elmegy dolgozni, Kicsim”. És ez így van jól.

Másnak ez miért nem egyértelmű? Odafent láttak már embereket? Nem vagyok pszichológus, de két évig tanultam pszichológiát és gyermeklélektant is. Közel 20 évig tanítottam (kicsiket is), és eleve van három gyermekem. Szerintem egy icipicit tudom, hogy mi a jó a gyermekemnek. És a nevelő is tudja. Csak a szabályok kockák. Durván.

(PS: Nem hibáztatom a nevelőket, a kezük meg van kötve, és tudom, nem mindenki olyan rebellis, mint én. Sajnos. Nem akar valaki lázadni egy kicsit?)

(PS2.: Annyira nem vagyok ettől az egésztől formában, hogy megkértem Mosolygó-Marján Erzsébetet, akit a Jólétre Nevelés Egyesületből ismerek, hogy korrektúrázza ezt a cikket a biztonság kedvéért. Hála és köszönet, Böbe!)