Egy nevelési konferencia utózöngéje
Nagyon furcsa volt 3 év után újra katedrán állni, és még furcsább volt a pedagógiai pályáról beszélni, beszélgetni. Szomorúan tapasztaltam, hogy továbbra sem változott semmi. A II. Demokratikus Nevelés Konferencián ugyanis sok jelenlegi pedagógus hallgató is jelen volt, akikkel alkalmam nyílt beszélgetni is.
Valahol titokban abban reménykedtem, hogy amit mondani fogok, az mára már elavult, túlhaladott. Reménykedtem abban, hogy már régen beindult a változás. De ami miatt a Mi a fene folyik a pedagógusképzésben című írásomban egyszer már kifakadtam, az most is ugyanúgy áll. És ma is tűzbe tudott hozni az a sok butaság, amely az oktatási rendszerünket körüllengi.
Sok tanár főnöknek tartja magát
A TaMeN módszeremről tartottam előadást, amelynek lényege a személyiségalapú oktatás. Nem a tanár személyiségéről van benne elsősorban szó, hanem a gyermekekéről. Persze a pedagógus sem elhanyagolható szempont, amennyiben nem képzeli magát übermenschnek. Mert még mindig sok ilyen „kisisten” van köztünk.
Készülő módszertani füzetemből idézve a legfontosabbnak tartom, hogy
„Ne akarjunk Istent játszani, mert nem vagyunk azok!”
Ezer éve figyelem, hogy a tanárok zöme főnöknek tartja magát. A katedra nekem pusztán annyit jelent, hogy valamiben több a tapasztalatom, a tudásom, amelyet át szeretnék adni, de emberileg nem feltétlenül vagyok több senkinél. A gyereknél sem.
Sőt. Rajtam már rajtam van az élet összes nehézsége, súlya, amely vagy megerősített, vagy depresszióba kergetett. A gyermekek tiszták, próbálgatják a világot, a gimisek azt hiszik, mindent jobban tudnak, a főiskolások lehet, hogy sok mindent tényleg jobban tudnak, mi pedig rendelkezünk x év tapasztalattal, amely bölcsebbé tehetett.
De nem élhetjük mások életét, főleg nem a tanítványainkét. Irányítgathatjuk, terelgethetjük őket, de csak velük együtt. Éljünk azzal a tudásunkkal, amink van, de lássuk be, hogy nem vagyunk mindenhatók.
Azt pedig végképp ne feledjük, hogy csak egy vagy két tantárgyban vagyunk profik, és lehet, hogy pont ez az egy vagy két tantárgy nem érdekli őket. Ilyen van. Tartsuk észben. Inkább törekedjünk arra, hogy ne utálják, hogy lássák az értelmét.”
A TaMeN módszer lényege
A hogyan-t pedig most állítom össze. Dolgozom rajta már egy ideje, és tulajdonképpen nagyjából készen is van, de tudod, hogy megy ez gyerekek mellett.
Ha épp nyüszít a Kicsi, biztos, hogy elveszítem a fonalat, és nem fejtek ki valamit részletesen. Ha pedig éhen akar mindenki halni körülöttem, akkor a csirkecombok élveznek elsőbbséget, nem az én forradalmi lendületem.
Jó volt viszont látni, hogy talán mégis lenne értelme egy ilyen didaktikai útmutatónak: egy TaMeN-modulnak a pedagógusképzésben, amely felhívná a figyelmet az oktatás-nevelés lényegére, az „alanyra”. Ő pedig nem más, mint a gyermek. Akkor is, ha picike elsős, aki még büszkén hordja a szivárványpónis iskolatáskáját, és akkor is, ha egy 16 éves kamaszról van szó, aki minden ötödik percben a háta közepére kíván.
Az előadásomon pedagógusok, hallgatók, szülők, illetve más nevelési területen dolgozók vagy jelenleg tanulók voltak jelen. Én pedig örültem, mert egyetértettek azzal, hogy ami most van, még mindig nem jó.
Ezért teljes erővel dolgozom a Jólétre Nevelés Egyesületben tovább, ahol nem gyermekeket nevelünk, hanem családokat, mert hiszem, hogy onnan kell kezdeni a szemléletváltást. Ahhoz is, hogy az iskolák egyszer majd tényleg olyanok legyenek, amelyek az életre és nem a soron következő vizsgára készítenek fel.