Az újrakezdés a világ egyik legfélelmetesebb, egyben legreménykeltőbb kifejezése. Benne van minden:
- új lehetőségek,
- egy szerencsés végkifejlet ígérete,
- a saját hibáink felismerése,
- a régi baklövések kikerülése.
Tehát csupa olyan dolog, amely valóban reményre, sőt lelkesedésre adhat okot. Ugyanakkor, mivel így vagyunk kódolva, a másik oldal, az a bizonyos kisördög is benne foglaltatik:
- az elindulás nehézsége,
- a mindent elölről felépítés fáradalmai,
- a kudarctól és ismeretlentől való félelem,
- a saját önbizalmunkba vetett hitünk gyengeségei és még sorolhatnám.
Biztos vagyok benne, hogy már te is többször kezdtél valamit újra.
- Lehetett az fogyókúra vagy diéta,
- életmódváltás,
- de házasélet,
- költözés vagy
- munkahely-, esetleg teljes pályamódosítás is.
Emlékszel még arra, hogyan élted meg ezeket a szituációkat? Emlékszel még a nehézségeidre, a félelmeidre, vagy inkább csak a jó dolgok maradtak meg?
Miért félünk újrakezdeni?
Én már nagyon sokszor kezdtem újra (mindent és bármit), és mindig félve vágtam neki az összes új életszakasznak, élethelyzetnek. De igazából nem is a kezdés, hanem az elhatározás meghozatala volt rendszerint annyira földbe döngölően megterhelő, hogy a későbbi változtatásoktól éppen emiatt az érzés miatt ódzkodtam annyira.
Aztán amikor már túl voltam 16 költözésen, kényszerű munkanélküliségeken, iskolaváltásokon, új képzéseken, új barátságokon, számtalan szerelmi csalódáson, váláson és elváláson, akkorra megértettem, nincs mitől félnem.
Az élet így is, úgy is megy tovább: hol nehezebben, hol könnyebben, hol ténylegesen belerokkanva, hol egy kicsit a fellegek felett járva. A hullámok mindig megvannak, és nincs olyan, hogy sima talajon lépkedünk. Marha unalmas is lenne, még ha arra is vágynánk sokszor.
Mi kell az újrakezdéshez?
Meséltem már arról, milyen nehéz felállni, de arról is, hogy milyen módszerek segítettek nekem újrakezdeni. Ma már azonban nem kellenek tippek, trükkök, és ha akkoriban tudom, amit most, akkor annak idején sem lett volna szükségem semmi ilyesmire.
Hiszen minden kudarcomban, elesésemben, újrakezdésemben én voltam a közös pont, vagyis semmi mást nem kellett volna tennem soha, mint becsülnöm magamat, hinnem magamban és bízni a sors igazságosságában.
A napokban olyan dolgok értek, amelyek ebben erősítettek meg. Ezért nem élem meg kétségbeejtőnek a soron következő újrakezdéseket — mert biztosan lesz még néhány —, és ezért gondolok továbbra is rájuk új lehetőségként. Elcsépelt, de igaz: valaminek a vége az egyben valami újnak is a kezdete, s bár az ismeretlentől mindig tartunk, tudható, hogy épp csak addig, ameddig az még új terep a számunkra.
Nem mondom, hogy az idő múlásával nem nehezedik a helyzet, hogy az ember továbbra is ugyanazzal az elánnal esik neki az új dolgoknak, mert nem. Hamarosan 45 vagyok, és ha belegondolok abba, hogy mi várhat még rám, beleborzongok. Mit teszek ezért? Nem gondolok bele. Felesleges. Inkább élek, elhessegetem a félelmeimet és emlékszem.
Te hogyan élted meg az eddigi újrakezdéseidet?
Például arra, amikor a pedagógusi pályát kényszerből fel kellett áldoznom a multivilág nagy oltárán. Közöm nem volt az autókhoz, sem a PR-hoz, és az a nyúlfarknyi 1 év, amelyet anno újságírással töltöttem, minden volt, csak nem biztos alap ahhoz, hogy elhelyezkedjek a Mercedesnél. Még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam az első állásinterjún, hogy nézett ki az első íróasztalom a cégnél, hol ültem és mi mindent kellett másodpercek alatt megtanulnom. Aztán ahogy eltelt néhány nap, a gyomorgörcs megszűnt, a káosz elmúlt, én pedig szépen beletanultam a szakmába. Amikor pedig 5 év után visszamentem pedagógusnak, kezdődött minden elölről: izgulás, új suli, új kollégák, új diákok.
Nincs kedvem összeszámolni, hány munkahelyem volt már, ahogy azt sem, hány párkapcsolatom. A lényeg, hogy mindegyik “jó volt valamire”, mindegyik adott nekem útravalót. Erről szólt a legutóbbi bejegyzésem is. Az elmúlt kalandos és könnyűnek nem nevezhető, ugyanakkor messze nem szörnyen nehéz életéveimből sokat profitáltam mostanra, de továbbra is nagyon erősen kell magamra figyelnem.
Fogadj szót magadnak!
A hülyeség ugyanis nem távozott belőlem, a gyermeki lelkesedésem az élet szépségei iránt még mindig nagyon erős, az álmodozó énem továbbra is képes lenne rossz irányba terelgetni, de most már kialakult bennem egy felnőtt nő, aki úgy tekint rám, mint anya a gyermekére. Vigyáz, óv, néha kicsit elengedi a kezemet, de mindig terelget és kordában tart. Épp csak annyira, hogy jó legyen neki is és nekem is.
Kívánom, hogy te is megtaláld magadban ezt az anyát/apát/valakit, mert teljesen egyedül nem fog menni. Semmi.