W. néninek lyukas a zoknija. De nem úgy, ahogy illik, a nagylábujja tetejénél, hanem a talp felőli részen. Ha közel megyek hozzá, megszámolhatom az évgyűrűit is, de helyette inkább a haját simogatom meg néha, és adok neki inni, ha kér. Szigorúan csak a bal oldalon, mert a jobbon kicsorog még szívószállal is. W. néni ilyenkor hálás, és megajándékoz egy félrecsúszott mosollyal. Gyakran sír, és akkor én is. De bíztatom, hogy kitartson. Esténként felolvasok neki a kórtermi Bibliából, hogy el tudjon aludni. W. néni 82 éves. 3 évvel idősebb, mint a bagós “barátnőm” a belgyógyászatról.

Az ő nevét nem kérdeztem. Valahogy itt nincs értelme az igazi neveknek, pedig hiszem, hogy ez az egyetlen kapocs a rendes életünk és a benti között. Már ha tényleg lehet rendes a kinti.  A néni egyedül él, a férje 4 éve ment el. Van 1 fia és 2 unokája, akiket évente egyszer lát. Hiába, Kanada messze van, pénz meg kevés. Miközben ezt mondja, már a harmadik cigijét szívja, és meséli, hogy épp a tüdőeredményére vár. A hangja mégis gyönyörű, vékony, kedves, csilingelő. Valaha szoprán volt a kórusban. Harmincévesen szokott rá a cigire, mert csak így bírta az éjszakai műszakot. A nikotin tartotta ébren. Most bélelt csizmában, sapkában és meleg köntösben élvezi a karácsonyi tavaszt, és várja, hogy hazaengedjék. Nem rossz itt, mondja, legalább nincs egyedül, de mégiscsak jobb, ha majd otthon lesz már. Akkor azt hiheti, él.

A szomszéd ágyon lévő nőnek csak a kórlapjáról tudom a korát. A nővérke ugyanis az én kezembe nyomta a kartonokat, mondván, úgyis a szoba felé tartok a folyosóról. Mindjárt jön ő is, csak még kicseréli a pelenkát a többi betegen. Idősebbnek gondoltam a szomszédomat, de 1977 áll a papírján. Az arca megviselt, fáradt, mégis vidám. Szemei azonban az állandó mosoly mögött is elárulják, hogy gyászol. Egy éve temette a férjét, most pedig félóránként jár át a saját betegágyából a folyosó végén fekvő édesapjához. Ő kedden, az édesapja szerdán került be. Szívproblémáik vannak. „Legalább valamit örököltem aputól”, mondja nevetve, és viszi is az újabb adag ásványvizet magával. Ő már tudja, hogy hamarosan hazamehet, az apuka viszont még sokáig marad. Járóképtelen. Mindketten stroke-ot kaptak. „Nekem nincs időm betegnek lenni, vár a két gyermekem. 17 és 11 évesek.”

Azt hiszem, mi ketten vagyunk itt a legszerencsésebbek a neurológián. Mi vagyunk azok, akik be tudunk segíteni a kimerült nővéreknek, akik ki tudjuk vinni a tálcáinkat, akiket nem kell megmosdatni, mert ha lassan is, de „önjárunk”. Néha sziszegünk, néha sóhajtozunk, néha nagyon fáj nekünk is, de mi tényleg nem lehetünk betegek. Fiatal anyák vagyunk. Csak egy kis wellness-pihenőt tartunk, hogy még 40 évig azok is maradhassunk. Mert nincs ennél a szerepünknél fontosabb az életben. A munka sem az, a háztartás sem az. Hiába hittük, hogy mindent kibírunk, bizony vannak határaink.

Ezt mondta az a férfi is, akinek combtőből hiányzik a jobb lába, viszont van egy klassz kerekesszéke és egy átalakított Toyotája. Nagyon profin meg tudja oldani a ki-be-átszállást, de azért mindig ugrik valaki segíteni neki, amikor megérkezik. Látogatóba jön minden nap a harmadikra. Nyakába akasztja fekete vászontáskáját, abba az üdítőjét, és így várja a liftet. A férjemmel egykorú lehet. Ma én nyomtam meg neki a felfelé gombot, de azt már nem engedte, hogy be is toljam. Nekem még jó a lábam, azt akarja, hogy ez így is maradjon.

A csíkos köntösben lévő urat viszont nem hatotta meg a testtartásom. Ő pénzt kért, hogy megihasson egy automatás kávét. Sajnos bolondságot csinált, az utolsó fillérjéből szendvicset vett a büfében. „Nem érte meg azt a sok pénzt”, sóhajtotta, és szomorúan vette el a százasomat.

Mint tegnap az a fickó is, aki 230 forinttal rövidített meg. Ő cigire gyűjtött a kórházban. Most sem tudom, hogy csak egy tarháló negyvenes volt-e, vagy szintén itteni beteg. A kórház akkora átjáróház, hogy soha nem tudni, ki miért van itt. Csak az idősebb betegek hordanak köntöst, a fiatalabbak melegítőben flangálnak. Engem sokszor néznek nővérnek, mert fehér nadrágban és pólóban sétálgatok esténként.

Tudod, olyanok vagyunk itt – orvosok, mentősök, ápolók, takarítók, csavargók, betegek –, mint egy nagyadag kétnapos vegyessaláta. Még nem rohadt meg benne az összes zöldség, de már túl sok levet eresztett. Akarom hinni, hogy én paprika vagyok benne: kemény, erős, sokáig elálló.

És te? Remélem, még nem tartasz itt. De ha dolgozó anya vagy, állj meg. Nagyon komolyan mondom. És ne egy kicsit! Rengeteg nőtársamat érte mostanában váratlan csapás, mert túlhajtották magukat. Nem mindegyikük úszta meg… Vedd tudomásul, hogy ez a világ nem olyan, mint a régi. Ebben a világban már nem érvényesek a korábbi férfi-női szerepek. Ebben a világban csapatban kell játszanunk, különben tényleg mindenki itt köt ki az 5. emeleten.

És szólj a férjednek is!

Tudod, mi vagyunk a kor mosónői és mosóférfijai. Még a saját lábunkon állunk, de ha így folytatjuk, nem sokáig. És ne, ne gondold, hogy te soha nem lehetsz uborka vagy paradicsom ebben a katyvaszban! Mert de.

Vigyázz magadra! Vigyázz magatokra!