Bolond hét van a hátunk mögött. Szokásunkhoz híven pár nap alatt úgy felforgattuk az életünket, hogy a villámesküvőnk is smafu volt ehhez képest. Mit nekünk mozaikcsalád-lét, mit nekünk sok gyerek! Hát nem szereztünk egy kutyát is hetediknek ide? De. Egy óriásit.
Nem elég, hogy a család apraja-nagyja annyit eszik, mint hat másik (na, most ez jó hasonlat ide?), most még bevállaltunk egy 60-70 kilós tündéróriást is. Mert hát túl nyugodt amúgy az életünk.
Hogyan lett a semmiből kutyánk?
Nos, az úúúúúgy volt, hogy a párom éppen olvasgatott a neten, amikor szembe jött vele egy kutyás poszt. Ez volt kedden. Szombaton pedig már nálunk is aludt a drága. (Mármint a kutya. A férj evidens, ugyebár.)
Mackó egy 9 éves moszkvai őrkutya, aki költözés miatt sürgősen új gazdát keresett. Biztosan csendesebb családra vágyott, de hát csak mi voltunk olyan bolondok, hogy magunkénak akartuk őt. Még akkor, kedden írtunk a hirdetőnek, és rábíztuk magunkat a sorsra. Úgy voltunk ezzel az egésszel, hogy ha a Jóisten akarja, lesz kutyánk. Ha nem, akkor boldogan élünk tovább a szépen alakuló kertecskénkben gyönyörködve. Nemrég szórtuk el a fűmagot csekély 4 órás kerti munkával, a virágok egyre másra bontogatják szirmaikat, a Demecserből elhozott bokrok kitavaszodtak, szóval tényleg kezdett a telek otthonossá válni. És mára mindez már múltidő is.
Hogyan lett a kertünkből semmi?
Mert Macika, ahogy a Kicsi hívja, fűhöz szokott. Itt pedig zöld tényleg csak a virágágyásban van. Nem mondom, gyönyörű bozótnak tűnik, amikor belefekszik, de azért nem alélok el a látványtól. Az első két-három nap még rászóltam, de éjszakánként nem tudok őrködni a nárciszok felett…
A férjemmel megbeszéltük, hogy legalább a bokrokat átültetjük az ünnepek után a hátsó udvarba. Most ugyanis a kertkapunál vannak, amely kötelezően ugatandó rész, főleg, ha sok kutyás család és biciklis postás kóricál odakint.
Egy szóval kidobtunk egy csomó pénzt a kertre feleslegesen, bár így legalább egyedi és környezettudatos ágy(ás)a van a kutyusnak. Vagy inkább kutyának, mert furcsa egy ekkora állatot becézgetni. Pedig amikor haza akartuk hozni, teljes erőbedobással azt tettük: agyba-főbe szeretgettük, csalogattuk, ölelgettük, hogy magunkhoz, pontosabban a kocsiba édesgessük őt.
Hogyan lett a kutyás vágyunkból is majdnem semmi?
Mackó életében még csak egyszer utazott így, akkor is bekábítva. Amikor szombaton érte mentünk, természetesen nem volt velünk semmilyen szer, csak az addigi gazdája. Bíztunk az összetartozásukban.
Kinyitottuk a csomagtartót, lehajtottuk az üléseket, leterítettünk egy pokrócot és vártuk a – szó szerint – nagy Ő-t. A kutya viszont másképp gondolta. Több mint 30 percet szenvedtünk, hogy beemeljük, de erősebbnek bizonyult nálunk. A csomagtartó magasan van, tehát semmi esélyünk nem volt betolni sem. Nem hisztizett, nem ugatott, egyszerűen csak oldalra vetette szájkosaras arcocskáját, én pedig el is dőltem balra.
Ekkor a férjem kitalálta, hogy lejjebb áll meg az autóval a lejtős útszakaszon, és megpróbálja a csomagtartót körülbelül egy síkba hozni a kapu előtti résszel. Ez volt az ötletek csúcsa. Nem mondom, hogy Mackó így már simán becuppant a helyére, de a páromnak legalább nem kellett akkorát emelnie rajta. Én bent vártam a remegő óriást, és húztam a nyakörvénél fogva, férjuram pedig „szőrőstül-bőröstül” feldobta. Máshogy nem ment. Nagyon sajnáltam szegényt. (Mármint a kutyát. A férjet evidens, ugyebár.)
Amikor a kutya jobban fél, mint te
Én még kutyát nem láttam így rettegni soha. Nem elég, hogy két vadidegen gyömöszköli, még be is lesz zárva egy autóba, amely rossz emlékeket idéz fel benne. (Anno éppen dokihoz vitték így).
Egész úton öleltem és duruzsoltam a fülébe. (Meg jól el is gémberedtem a csomagtartórészben…) 20 perc után nyugodott csak meg valamelyest. Egy kis félsz azért végig volt bennem – meg zsibbadás a jobb karomban –, hiszen mégis akkora, mint én, csak picit egészségesebb fogazattal van ellátva. A szájkosár pedig – persze – állandóan félrecsúszott rajta.
De azt hiszem, legbelül tudta, érezte, hogy nagyon szeretjük. Sőt, tulajdonképpen már péntek este, amikor először találkoztunk, szoros barátságot kötöttünk.
Hogyan lesz a Kicsiből semmi, ha így folytatja?
Nem tudom, milyen sora volt addig. Nem tudom, mennyit törődtek vele korábban, de nagyon igényli a simogatást. Igazi öreg macsó. Éppen ezért a Kicsi rendesen irritálja is, mert nem úgy simogatja, ahogy kellene.
Hát igen. Legkisebbünk előszeretettel neki akar dőlni, rá akar ülni, meg akarja fogni a farkát és fogócskának fogja fel a kutya menekülését is. Még akkor is visítva kacag, amikor Mackó feldönti. Mert hogy mindig feldönti, ha a kétéves veszedelem túl közel megy hozzá. Drága gyermekünknek hiába mutatjuk meg napjában százszor, hogyan simogatunk egy kutyát, mire figyelünk közben, hogyan kell nem rálépni vagy a szőrét nem kitépni, kábé nem érdekli.
Ötleteket várunk!
Ha van esetleg tipped, hogy mit csináljunk a Kicsivel és hogyan érjük el a kutyánál, hogy ne rohanjon el előle, elárulhatnád. Jelenleg ugyanis már nem a virágok a legnagyobb gondunk, hanem ez.
Pedig Mackó szófogadó, tulajdonképpen nyugis állat. Sokat alszik, a napraforgóval ellentétben „árnyékraforgóként” mozog, reggel és este eszik, és megugatja, akit és amit meg kell. Az utcán rendesen sétál, nem megy neki senkinek, és simán lehet irányítani. Na, a fiúnk pont az ellenkezője.
Szóval várom a tippeket, mert a bölcsi még mindig nem nyitott ki, és nem szeretném, ha a kiskutyánk egyszer a virágágyás helyett Leonra heveredne rá.