“Hogyan tudjátok felkészíteni a gyermekeiteket a rettenetes felvételi rendszerre, ami a hozott és szerzett pontok alapján, központi írásbelivel “dönti el” a gyerekek további sorsát?”
Ezt a kérdést 2 éve kaptam az egyik kedves olvasómtól, és akkor rögtön klaviatúrához is ültem. Most, hogy itt a központi felvételik ideje, újra aktuális a kérdés. Úton-útfélen azt látom ugyanis, hogy halálra stresszeljük magunkat és sajnos a gyermekeket is a felvételik miatt. Értem, hogy aggódsz, és azt is, hogy félted: mert ha nem tanul, nem veszik fel a kinézett suliba, és akkor nem lesz belőle semmi. De engedd, hogy azt mondjam, ez baromság.
Az alábbiakat 2 éve írtam, de a véleményem és a nézeteim egy cseppet sem változtak azóta. Sőt, mióta a Jólétre Nevelés Mozgalom oszlopos tagja vagyok, csak továbberősödtek bennem.
A központi felvételi
Nos, éppen tegnap (2017. január 7-én.) néztem bele a központi írásbeli felvételikbe, amelyeket a középiskolában továbbtanulni szándékozóknak kell megírniuk. Nagyon meglepődtem, hogy milyen sok feladatot kell megoldaniuk magyarból és matekból 2×45 perc alatt. Első ránézésre nagyon nem fér bele a megadott időbe. (Kipróbáltam, és tényleg nem.)
A feladatok mind magyarból, mind matekból változatosak, van köztük pár érdekes is, bár rögtön felvetődik a szokásos kérdés: biztosan szükségük van a nyolcadikosoknak arra, hogy ilyen mértékű „tudás” birtokában legyenek?
Felesleges “tudást” kapunk az iskolákban?
Az egyik felvételi feladat például kifejezetten hasznos lehet, mert arról szól, hogy cukor helyett édesítőszerrel készítünk nagyival lekvárt. A lekvárkészítés életszerűsége persze már más kérdés, mert a többség – főleg városban – nem bajlódik ilyen ősi, ám annál jobb dolgokkal…. A feladat tehát az, hogy kiszámoljuk, hány csepp édesítővel kell helyettesíteni az eredeti receptben szereplő cukormennyiséget. Ez eddig teljesen oké. De könyörgöm, miért kell kiszámolni ezek után a cseppek térfogatát is? Hmm? Mi értelme? Ez megint nem az életről szól! Az ilyen jellegű ismereteket hagyjuk meg a középiskoláknak, ahol a gyerek majd reáltagozatot választ, ha akar.
Ráadásul azzal sem értek egyet, hogy országosan ugyanazt a központi felvételit kell megírnia a gyerekeknek – ugyanúgy csak magyarból és matekból – függetlenül attól, hogy sima gimibe, kéttannyelvűbe vagy mozgóképszakra mennek.
Továbbra is hangsúlyozom, nincs a gyerek elkésve azzal, ha a nyolc általánosból kijőve „csak”
- remekül oszt, szoroz, ad össze és von ki.
- Ha „csak” érti, amit olvas, és még gondolkodni is tud.
- Ha eligazodik az interneten,
- ha képes egyedül kitölteni a felvételi lapját (!),
- ha egyedül is el tudja intézni a bevásárlást (!), hiszen tudja, mit, hol talál és miért pont ott (egy kis marketing),
- ha tud közlekedni, és
- ha alapfokon (B1) beszél angolul vagy más EU-s nyelven.
Ha ez lenne jelenleg az általános iskolai output, akkor azok a gyermekek, akik szegényebb sorból jönnek sem kerülnének hátrányba amiatt, hogy a szüleik nem tudják megfizetni a korrepetáló tanárt. Hiszen a nyolc évre elosztott általános műveltség megszerzése már nem lenne lehetetlen feladat, sőt, élményszámba is mehetne. Persze ez most nincs így, de én azon vagyok, hogy majd legyen. Viszont akkor sem izgatom magam feleslegesen.
Mi történik, ha a gyereknek nem sikerül a középiskolai felvételi?
Mert látom, hallom, olvasom, hogy a szülőtársaim halálra stresszelik magukat a gyerek tudása-nem tudása kapcsán, mondván, milyen nehéz lesz így a felnőttélet. Főleg a mai Magyarországon. De szentül hiszem, hogy ha a gyermekeinket végre az életre és nem a felesleges tudásra készítenénk fel, nem lennének olyan elveszettek, mint mi. Mert azok vagyunk, ugye?
Mondok pár példát megerősítésnek arról, hogy sírnunk kell-e, ha a gyerek nem kerül be a kiszemelt iskolába.
- A testvérem az egyik menő megyeszékhelyi középiskolába jelentkezett, ahová fel is vették. Két év után azonban ott is hagyta. Nem azért, mert nem volt elég okos hozzá. Viszont csak kettes-hármasokat kapott, mert valahogy nem találta az „összhangot”. Gondolt hát egy merészet és hazajött egy semmilyen gimibe, amit előről elkezdve jelessel el is végzett. Saját akaraterejéből tovább is tudott tanulni, és most két diplomás gyógypedagógus.
- A nővéremmel kéttannyelvűsök voltunk. Én beleszerettem a nyelvekbe (nagy szerepe volt ebben kedvenc némettanárnőmnek, akinek mai napig hálás vagyok) és ez irányba mentem tovább. A tesóm szakmájának és két diplomájának azonban semmi köze nem volt a gimis tanulmányaihoz. Ahhoz meg végképp nem, amivel igazán szeret foglalkozni, és amit tulajdonképpen az állandó munkája mellett napi szinten űz.
- A páromat több minden is érdekelte, és egy vidéki egyszerű kis iskolából jutott el addig, hogy több diplomás ember lett. Ráadásul felnőtt fejjel döntött úgy, hogy szakmát és karriert vált. Sikeresen.
Nem kell mindenáron a legjobb iskola!
Amint látod, nem tudhatjuk biztosan, mi lesz a gyermekünkből. Nem tudhatjuk, hogy jó-e, ha már kilencedikesként szakosítjuk. És azt sem gondolom, hogy mindenáron a „legjobb” iskola kell neki. Egyet tudok csak biztosan – és ebben nem lehet megingatni -, hogy bármelyik iskolából el lehet érni a vágyainkat, ha tényleg akarjuk és ha teszünk érte!
A szülő dolga, hogy
- megismerje gyermekét, annak vágyait, érdeklődési körét,
- segítse, terelgesse ennek megfelelően a jó irányba,
- ha kell, harcoljon a tanárokkal, vagy
- tanítsa meg erre a gyermekét és
- ne dőljön be a dilettáns szövegeknek.
Nem szégyen, ha a gyermek más akar lenni, mint amit elképzeltünk neki.
Édesapám közgazdásznak szánt, mert jó voltam matekból, és mert az volt akkoriban a jövő biztos záloga. Igaza is volt, csak engem nem érdekelt ez a szakma. Nagyon nem. Nehezen, de elfogadta – és azt hiszem, most már látja is -, hogy nem döntöttem rosszul. Mert közgazdászként nem lettem volna boldog. A tanári pálya szívügyem, de a mostani oktatási helyzet miatt inkább máshogy igyekszem tanítani. Ezért is csatlakoztam a fent említett Jólétre Nevelés Mozgalomhoz, ezért írok blogot és ezért lettem mellette tartalom szövegíró. Ami biztos, most vagyok igazán a helyemen. Ezt tanultam? Nem. Imádom? Igen. Meg fogok belőle élni? Igen, mert meg akarok, és mert teszek érte. Azt, amit szeretnék, és úgy, ahogy én szeretném.
Tehát nem szégyen, ha a gyermek nem valami divatszakmával akar foglalkozni, hanem az ország legjobb cukrásza, fodrásza, asztalosa szeretne lenni. De az sem szégyen, ha csak élni akar. Tanítsuk meg rá!
- Tanítsuk meg neki, hogyan tud önállóan boldogulni.
- Engedjük meg, hogy hibázzon!
- Ne óvjuk a széltől is, mert úgy sem fog sikerülni, ráadásul életléptelenné tennénk vele.
- Fogjuk a kezét, de ne rántsuk vissza!
Ehhez azonban az is kell, hogy te is “életképes” légy. Vagy legalább felismerd, min kellene változtatnod. Én szerencsés vagyok, mert otthonról önállóságot hoztam magammal a batyumban. Egy olyan erőt, amelynek köszönhetően ma már nem félek a kihívásoktól, az újrakezdésektől, a változtatásoktól.
Mert az élet nem arról szól, hogy minél több fizetésünk legyen egy akármilyen szakmában, hanem hogy minél szabadabb, teljesebb és szeretetteljesebb életet éljünk. Te mit teszel a gyermeked batyujába?
