Egy GYED-en lévő anyuka napjai rendszerint tök egyformák, hiszen alkalmazkodnia kell a kialakított baba-rendszerhez. Minden normális gyerek ebben a korban átalussza az éjszakákat, így Anya is frissen és fiatalosan ébredhet fel. Feltéve, ha ő is lefeküdt időben és nem állt neki éjszaka takarítani, mosogatni, vasalni, uram bocsá’ az egyéni vállalkozását építgetni.

Aztán reggel mosolygósan babázik, játszóterezik, reggeliztet, tízóraiztat, ebédeltet, majd altat, mert a Kicsi mindig a szokott időben kidől legalább két órára. Ekkor veszi kezdetét az Anya-idő, amivel Anya él is. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Nem a legjobb minőség, de nem áll meg egy fél pillanatra sem.

Tudjuk jól, hogy ez persze csak lányregény. Ha régóta követsz, akkor azt is tudod, hogy nálam ez ráadásul a Sci-fi kategória, hiszen a Kicsi továbbra sem az alvásról híres. Időnként tépem is a hajamat, mert simán képes akár 13 órát is egyhuzamban ébren lenni. Ezért van az, hogy mostanában nem igazán főzök. Nem mintha hiányozna ez a tevékenység, de időnként jobban esne, mint napi hetvenszer lerajzolni egy hajót.

A Kicsi egyik kedvenc elfoglaltsága ugyanis a rajzoltatás. Ez úgy történik, hogy lenyúlja az asztalomról valamelyik ceruzát (jobb esetben, és nem a filctollat), majd jól megbökdös vele. Innen tudom, hogy mennem kell. Sebtiben keresek egy lapot, füzetet, vagy egy már befizetett csekket és várom az instrukciókat.

Ajó!-hangzik el az első parancs, Anya pedig készséggel lerajzol egy “ladikot”. Persze befejezni nem tudja, mert még a vitorla előtt eltűnik a kezéből a ceruza. Leon ugyanis kb. 4 másodpercet ad egy alkotás megszerkesztésére, majd átveszi az uralmat. Nagy vehemenciával kiszínezi a félhajót és tolja is vissza a kezembe a rajzeszközt.

Brrrrrrrrrr! – jön a következő ukáz. Anya ilyenkor motort vagy repülőt rajzol (és reméli, hogy tényleg nem a macira gondolt a gyerek), szintén csak félig, mert a Kicsi megint kikapja a kezéből a cerkát. Ez így zajlik több mint 10 percen és 30 figurán keresztül.

Viszont ha Anya van olyan szemtelen, hogy elővesz magának még egy ceruzát az állandó kikapkodás miatt, a Kicsi erélyesebbé válik. A két ceruza nem kóser, olyat nem szabad. Vagy egy, vagy egy sem. Pedig én nagyon nem szeretek befejezetlenül hagyni dolgokat.

Utálom a létra nélküli csúszdát (dúda), a tartóvas nélküli hintát (ánta), a bajusztalan cicát (nyáu), a fültelen egeret (tintin). Viszont imádom, hogy szeret rajzolni, még ha olyan pasisan is teszi. Kőkeményen koncentrál, villámgyorsan kriksz-krakszozik, majd határozottan utasít. Ha viszont megmakacsolom magam, és csak azért is befejezem a kiskakast, rombol. Amit csak ér, eldob. Még mindig.

Valahol nagyon örülök, hogy ő még teljes őszinteséggel meg tudja élni az érzéseit, ugyanakkor kicsit meg is ijeszt az időnkénti agresszivitása. Persze zömében egy csupa szív kisember, aki azonnal megsimogatja vagy megpuszilja mások bibijét. Aki nagyon hálásan és szeretetteljesen ölel meg egy kikönyörgött puding után. És aki altatásnál simogatja a karomat, miközben bekuckózik az ölembe.

Ugyanezt a szeretetet megadja a család minden tagjának. A kisebbik bátyjáról nem is lehet levakarni. Amint megérkezik Doni, egy igazi Judo-fogással leteríti és diadalittasan vigyorog. De olyan is van, hogy csak a haját simogatja, majd váratlanul lenyomja a tesó fejét a padlóra. Mert imád birkózni is. Olyan göndören kacag, mint egy afro-frizura sem, és ilyenkor vele nevet az egész ház.

#cyberpop fotó

Ez a jó a kisgyerekben. Tényleg vidámságot hoz az életünkbe. Még akkor is, ha ma teljes testével elállta a bejárati ajtót, és nem engedett ki kávézni. És még akkor is, ha minap a kórházban unos-untalan átfutott a szemészetre és leste, hogy leszidom-e. Kétszer ugyan utána mentem, de többször nem voltam hajlandó. Úgyis messziről hallottam, ahogyan magának megparancsolja az álljt és visszafordul. Meg is unta hamar, hogy nem rohangáltam vele.

Viszont talált magának más elfoglaltságot: a guruló ágyak, guruló székek és guruló szekrények egytől egyik lenyűgözték. Üvöltötte is, hogy “Kocsi!”, és loholt a betegszállító után. Aztán a csapóajtó előtt ismét álljt mondott magának és ragyogó arccal visszafordult. Képzelj el egy tejfelszőke, jófej kölköt, aki mindenkire vigyorog, cukin beszél, és igazából nem hangoskodik. Mindezt reggel nyolctól délután egyig. Aztán az autóban hazafelé pár másodperc alatt ki is dőlt.

Úgy látszik, ez lesz a megoldás a nem-alvására. (De azért mégsem vinném magammal az összes vizsgálatomra…)

Pin It on Pinterest