Pár éve jött divatba a mozaikcsalád (vagy patchwork) kifejezés, ami alatt a mindenhonnan „összeverbuválódott” családokat értjük. Tehát például az újraházasodott szülőkből és „hozott” gyermekeikből álló famíliákat.
Az enyém éppen egy tipikus formája ennek. Apának is van egy gyereke, nekem is kettő, és született egy közös baba. A nagytesóknak vér szerint semmi közük egymáshoz, vagyis mostohatestvérek. A Kicsi viszont mindegyik féltestvére. Épp a minap gondolkoztam azon, hogy neki és a legnagyobbnak nincs is édestestvére. És hogy ez vajon számít-e?
Fontos-e a vérrokonság?
Mert az édestestvér mégiscsak édestestvér, szól az érv. Na, de ez elég mondvacsinált, nem? Mindig is mosolyogtam azon, hogy a vérvonalat mennyire fontosnak tüntetjük fel, meg hogy kiben hogy folyik az a bizonyos. Soha nem értettem. Ez számomra pont olyan, mint hogy mennyire vagyok magyar, ha ezerféle ősöm testnedvéből állok össze.
Mindig egy röntgenképet látok ilyenkor magam előtt, ami mindenkit egyformán mutat: csontváznak. Van, akinek nagyobb a koponyája, szélesebb a csípője, de egy csontváz alapján – ránézésre – meg nem mondod, hogy az illető férfi, nő, barna, fehér, sárga, fiatal, öreg. (Kivéve, ha ez a szakmád.) És persze azt sem, hogy féltestvér, édestestvér vagy mostoha.
Nagy libsi felfogásom tehát azt mondatja velem, hogy tök egyformák vagyunk: csontváz, izom, bőr és vér. Az a vér pedig mindenkinek egyforma színű. A DNS pedig csak arra jó, hogy betegségeknél vagy épp bűnügyben könnyebb legyen a dolgunk. És a gének? Arról majd akkor beszélünk, ha a tudósok mindenben egyetértenek.
De a lényeg, vagyis hogy van-e édestestvére nálunk a Nagynak és a Kicsinek, marhára nem számít. Főleg, mert eszembe sem jut, hogy nem „igazi” testvérek. De vajon honnan jön a vér szerepének ilyen jellegű piedesztálra emelése az embernél?
A vér szerepe az emberi kapcsolatokban
Olaszországban egy férfi például azért nem kapott életfogytig tartó börtönbüntetést, mert a gyermeke, akit megölt, nem a vérszerintije volt. Ott súlyosbító tényező ugyanis a vérrokonság. Eszem megáll. A gyermekgyilkosság gyermekgyilkosság, akárhogy is nézem.
A németek azt mondják, a vér sűrűbb, mint a víz (Blut ist dicker als Wasser). Nálunk ezt fordították le úgy, hogy a vér nem válik vízzé. Érdekes volt rájönni, mennyire mást jelent ez a két dolog. Konkrétan homlokegyenest mást!
Egy félrefordított közmondás határoz meg bennünket?
Nálunk egyértelműen azt, hogy senki sem tagadhatja meg az alaptermészetét. Elsődleges jelentése szerint pedig, hogy mindenki inkább a rokonaihoz kötődik, azoknak segít, mint idegeneknek.
Valójában azonban ez a mondás az Ótestamentum idejéből származik. Akkoriban a szerződéseket állatok vérében és vérével pecsételték meg. Levágták az áldozatot, kettéosztották, a szerződő felek pedig beálltak a vértócsákba. Extrém esetekben a saját kezüket is megvágták. (Árpádék ugye ezt itták aztán meg.) A víz alatt pedig a magzatvizet értjük, hiszen a testvérek egy anyának a magzatvizéből valók. A német mondás szerint tehát a vérszerződés szorosabb kötelék, mint a testvéri. Vagyis a vér sűrűbb, mint a víz.
Eszerint viszont egy mozaikcsalád mostohatestvérei is fontosabbak lehetnek egymásnak, mint az édesek. (Csak eszükbe ne jusson vérszerződni!)
A lényeg, hogy engem semmi nem tud meggyőzni a vér ilyetén szerepéről. Megmaradok a saját hitemnél, miszerint a szeretet mindent felülír: vért, vizet, szokásokat. Ha szeretet van, minden van. Ha nincs, szegényebbek és boldogtalanabbak vagyunk, mint a templom egere.