Nagyon-nagyon hosszú nap volt a mai. Korán reggel keltünk, hogy nyitáskor meg tudjuk venni a hiányzó anyagokat a mai munkához. A nagyobb gyerekeimet Gabi elvitte a suliba (bizony, ilyenre is képes volt), mert olyan erősen fújt a szél, hogy féltettük őket. Anita a Kicsit vállalta be majd egy órára (bizony, ő meg erre képes), amíg megjártuk a praktikus boltot.
Szokás szerint nem volt egyszerű a vásárlás, mert némely eladó ismét nem volt a helyzet magaslatán – konkrétan sehol sem volt. De végül pár száz kiló anyaggal megrakodva sikeresen elkezdhettük ezt a melós napot is.
Gabi és Isti szokás szerint megint beleadott apait-anyait, így mi sem lankadhattunk. A férjem dolgozni volt, Anitával tartottuk napközben a frontot. (Szerencsére anyósom ismét elvállalta Leont.) Végre megint rendesen tevékenykedhettem a házon. Fel is osztottuk a munkát:
- Gabi a maradék téglasorokat, leomlásokat, illetve az utolsó felesleges ajtónyílást tüntette el.
- Anita összeszedte a folyamatosan lehulló sittet és szünet nélkül takarított bent és kint is.
- Nekem ma végre rendesen kijutott a glettelésből,
- Isti pedig fényt teremtett szinte az összes helyiségben.
Azért csak szinte, mert a fürdőszoba egyelőre kifogott rajta. Az egyik fali dobozból ugyanis annyi kábel lógott ki, hogy Alien-szerű polipnak tűnt az egész berendezés. Hát nem is jöttünk rá, hogy melyik vezeték melyik kapcsolóhoz vagy egyéb áramforráshoz köthető. De megígérte, hogy nem adja fel. Őt nem győzheti le holmi vezetékes szörny!
Ahogy engem sem a lepke. Ha emlékszel rá, tegnap már említést tettem róla. Ez nem más, mint egy szép nagy glettvas, amivel gyönyörűen el lehet osztani a glettanyagot a falon. Kívülről nézve könnyűnek tűnik vele a munka, de csinálva…. Rendes erőkifejtést igényel, hogy a fal ne maradjon csíkos a húzásoktól. És nem csak karból, ujjból is dolgozni kell. Izomlázam ugyan nincs, de azért érzem, hogy nem pihentem ma. A munka eredménye viszont minden fáradtságot feledtet. A jól végzett glettelés után ugyanis tényleg olyanok a falak, mintha már készen is lennének.
Gabi nagyon türelmesen tanított ma is, hiszen sarokélt is kellett már glettelnem. Ez pedig plusz eszközöket és odafigyelést igényel. Nem foglak untatni a részletekkel, elég az hozzá, hogy nem egyszerű munka és még nagyon sok glettelendő felület van hátra. Remélem, két nap alatt tudok majd végezni (az anyag bekeverése is idő!), mert csütörtökön jó lenne már aljzatot kiegyenlíteni. Jelenleg ugyanis botlásveszélyes a konyha a különböző szintek és a köztük meg nem lévő folytonosságok miatt.
Amikor belefogtunk ebbe az egészbe, nem tudhattuk, mennyi munkát tartogat nekünk ez a régi ház. A linóleumok nagyon sok meglepetést eltakartak. A nappaliban lévő ronda rózsaszín tapéta sem árulta el elsőre, hogy ha hozzáérünk, dől minden. Ahogy a küszöbök sem, hogy mennyire rossz minőségűek. Mondjuk őket akkor is kiszedtük volna, ha egészségesek lennének. Kell a fenének extra balesetveszély.
Na, de megint elkalandoztam. Szóval hajtottunk ma, mint állat, mert délutánra vártuk a CSOK-ost. Amikor Gabiék elkezdtek összeszedelőzködni (menniük kellett haza), majdnem elsírtam magam. Egyrészt mert nélkülük nem érzem olyan magabiztosnak a tudásom az átalakítást illetően, másrészt mert annyira jó volt, hogy itt voltak velünk. Azt hiszem, innentől kezdve újra szorosabbra fonom a szálainkat. Ma is annyit nevettünk! Igaz, hogy időnként kínunkban, mert a CSOK-kompatibilitást nem feltétlenül értük el teljesen. Legalábbis szerintünk. Pár helyen még friss volt a szürke vakolat, amire glettel nem lehet rámenni, és féltünk, hogy CSOK-os barátunknak ez nem fog tetszeni.
A biztonság kedvéért az Ytong kisasztalt megterítettük (kávé, kóla, Panni matek cucca) és még ropit is készítettünk elő. Ettem is belőle rendesen, mert jelenleg egyáltalán nem tudok odafigyelni a diétámra… (Ja, a laktóz-tesztemet meg kell ismételni, mert ennél is rossz volt a kezdő kifújásos értékem…) Anita poénkodott is ezzel rendesen. Rájöttünk, hogy a legjobb fogyókúra becsomagolt tűzhelyen főzni lepkével és spatulyával. Garantált siker! Amúgy majdnem elfelejtettük kicsomagolni a fickó érkezésére. Már felmostunk, egy helyre raktuk az összes szerszámot, felkapcsoltuk a pilácsokat, beültettük a gyerekeket, mikor rájöttünk, hogy még ez is hátra van…
Aztán megjött ő, a CSOK-os. Mint a szélvész futkosott megint körbe-körbe. Jegyzetelt, pittyegtetett, kattogtatott és folyamatosan kérdezett. Én meg közben végig azon imádkoztam, hogy ne kérjen vizet, mert akkor lebukunk. Tudod, csak a fürdőben van rendesen bekötve, márpedig ő a konyhát is emlegette ezügyben. Szerencsére nem volt szomjas, csak éhes. Kapott ropit. Ekkor már a férjem is bőven velünk volt, így ő is mindent megtett azért, hogy átmenjünk „a vizsgán”. Becsülettel kapcsolgatta a villanyokat, én magam pedig felajánlottam, hogy beindítom a fűtést, ha fázna. Szóval jelezgettük rendesen, hogy nekünk mindenünk megvan, ami a lakható-jelző megszerzéséhez kell. Azt hiszem, végül ő is így gondolta. Tetszett neki az a hatalmas változás, amit az első látogatásához képest most tapasztalt. Én pedig nem győztem magamban Gabiéknak és Istinek hálát adni.
Holnap furcsa is lesz, hogy kevesebben vagyunk. Jó csapatot alkottunk. Fel is merült, hogy ebben kellene utazni. Én jó segédmunkás lennék, Anita tökéletes minőségellenőr, a férjem lehetne az anyagbeszerző és az izompacsirta, Isti a generálos, Gabi pedig a boss. (Bocs, hogy magammal kezdtem, de ezúttal így jött ki a hierarchia.)
És hogy mi lesz holnap? Meg fogunk pusztulni: egy kis betonvisszavésés a kerítéshez, glettelés ezerrel (a nappali falai katasztrofálisak még, nem beszélve a hálóról és az előszobáról) és ami esetleg még belefér. Meglátjuk. Viszont közben dobozolni is kellene már… csak tudnám, mikor.