„A szemed tele van…”, kezdte ma Réka, és éreztem, nem akar azzal megbántani, hogy hozzáteszi az agyoncsépelt „értelem” szót. Aztán gyorsan inkább átfogalmazta a mondatot, poénosra vette a figurát, és mégiscsak beletette. Én gondolatban a „történet” kifejezéssel helyettesítettem. Mert igen, a szemem nem üres, nagyon sok minden látszik rajta és benne. Hiszen nem tudok hazudni. Pontosabban MÁR nem tudok hazudni, és nem is akarok. Valószínűleg ezt láthatta meg bennem, amikor ma fotózott.
Furcsa élmény volt. Mompreneurként kaptam ugyanis egy profi(l) fotózási lehetőséget. Tizenhárom éve kapott utoljára lencsevégre hivatalos fényképész, akkor is csak tablófotózás miatt a Madáchban. Izgultam is hát rendesen, magam sem tudtam megfogalmazni, miért.
Nagyon sokat fotózok. Tulajdonképpen állandóan, szünet nélkül. Magamat is, de annak több oka van. Egyrészt a testképtelenség miatt, másrészt az Insta végett, ami szerintem amúgy egy csodaklassz játszótér. Akkor is, ha munkaeszköz. Mert nekem az. De az odakészült képeim készítése közben magam vagyok. Senki nem látja, hogyan bénázok éppen egy jó beállítás érdekében, vagy hogy vissza tudjam adni a fotón azt, amit szeretnék. Itt azonban más volt a helyzet.
Nem hogy gép nem volt nálam, még el sem vehettem a Rékáét. Ráadásul azonnal mélyvízbe dobott, mert nem stúdióba mentünk. Hozzáteszem, hál’Istennek. Az még idegenebb lett volna tőlem. Bár a mai nap után úgy vagyok vele, ezt is ki kell majd egyszer próbálnom. Igenis akarok olyan képeket magamról, ahol már nem is én vagyok. Ahol nyolc kiló sminkben, mindenhonnan megvilágítva, kitekert pózban és derítőernyőkkel körülvéve játszom a modellt. Szerintem abból is csodaklassz dolgok születhetnek, még ha nem is én lennék. A modellkedés nagyon hasonlít ugyanis a színészetre (ne verj meg érte, hogy ezt mondom), de ha belegondolsz, tényleg így van. Ott is bele kell bújnod valaki másnak a bőrébe, csak még nem is beszélhetsz hozzá. Sőt, tulajdonképpen nem is mozoghatsz igazán.
Itt viszont nem játszhattam. Magam sminkje, magam haja, szél és napsütés, meg Réka. De nagyon örültem, hogy a természetes emberi közegemben, értsd az utcán, készítettük a képeket. A pontos helyszín az a bizonyos Rákóczi tér volt, ahol régen a lánykák járkáltak fel s alá, ma pedig az alkoholisták és hajléktalanok pihennek eldobott piásüvegek mellett. Zavarba ejtő volt újra itt lenni.
Hosszú éveket éltem a nyóckerben, most mégis nehezemre esett benne meglátni azt a szépet, amit elköltözésem előtt már sikerült. Ráadásul végig az járt az agyamban, hogy hogyan tudok én itt természetes maradni. Ismerem az ittenieket: bármikor odajöhetnek kunyerálni, beszólni, vagy csak véletlenül rád esnek két feles és rohadt nagy ordítások közt.
És itt jön be a fotós tudása. Mármint a pszichológiai. Réka értett hozzám. Profin terelte a gondolataimat és irányította a szót. Egy idő után már észre sem vettem, hol vagyunk. Beszéltetett és közben kattogtatott. Instruált, én pedig tettem, amit mondott. De közben figyeltem a rekeszt is, ahogy folyamatosan dolgozik. Sorozatfelvételeket készített “titokban”.
| Néha ilyen a szemem színe. Ezt épp Vecsésen lőttem. |
Lett is közös témánk, ami amúgy is bőven adott volt: két anyuka a nyóckerből a nyóckerben. Két szőke testképtelen, aki nagyon jól szórakozik a dagadt galambok és elszórt cigicsikkek között. Két anyuka, aki időnként felnevet és együtt keresi az újabb fotó helyszínét: platánfa, feszített víztükör, lehullott virágszirmok, beton.
Mert ilyen színű a szemem. Hol zöld, hol pocsolya. De legalább van benne értelem. Vagy történet, ugyebár. Egy lányé, akinek ismét fordul egyet az élete. Csak ezúttal nem tudja, merre. Egy lányé, akinek minden szemkörüli ránca mesél. Az első ránc Szűcspapó emlékére, aztán a többieknek odaátra, egy ránc Pamacs kutyáért, pár ránc az exek tiszteletére, továbbiak a gyerekeknek ajándékba, és ki tudja, mennyi lesz még. Remélem jó sok.
Csak köztük a szemem maradjon meg olyannak, amilyennek Réka látta: élőnek.
És ezt nagyon köszönöm neki.