Mióta kirepültünk a családi fészekből (a tesóim és én), azóta nem volt olyan nyár, hogy ne töltöttünk volna minimum egy hetet a szüleinknél. Egyrészt a gyerekeink miatt, akik nagyon szeretnek együtt lenni, másrészt pedig természetesen miattunk. Annak idején – megboldogult gyerekmentes koromban – havonta hazautaztam. Ha ez valamiért nem jött össze, kibírhatatlanná váltam. Bevallom őszintén, nekem még most is, anyaként is nagyon hiányzik a szüleim közelsége. Pedig tulajdonképpen 15 éves korom óta mindig máshol élek.
Idén is addig logisztikáztunk, amíg össze nem hoztuk ezt a nyaralós hetet. Pedig a szülőfalum (ööö… városom) igazából nem egy gyerekcentrikus hely. Úgy is mondhatnám, nincs itt semmi. Még valamire való játszótér sem. Tehát nem a helység vonz haza, hanem a szülői ház, az itteni légkör és persze az a rengeteg gyerek.
Elegem is lehetne pedig belőlük – kiindulva a 24/24-es anyaságból -, de mégsem. Ilyenkor a Kicsi sem lóg rajtam annyit, ráadásul a tiszta levegőn, a kertben jó nagyokat alszik. A többi unoka pedig relatív nagy már. Hatalmasakat játszunk, tornázunk, sétálunk, hülyéskedünk. Tényleg feldobnak, és igen, rengeteg terhet levesznek a vállamról. Akárcsak a szüleim. Nem beszélve a kertről, aminek minden szeglete csoda és ahol simán félre tudok vonulni, ha magányra vágyom.
Etess, ha tudsz!
Egy „nagy gond” van csak. El tudod képzelni, mibe telik ennyi éhes száj teletömése? Nem is feltétlen az anyagiakra gondolok, bár az sem piskóta. Ennyi fejlődésben lévő szervezet (most az itt lévők közül a legidősebb 14 éves) ellátása felér egy tábori étkeztetéssel.
Anyuval minden nap eljátsszuk, hogy mérlegelünk: vajon 1 kg hús elég lesz-e a bolognaihoz? 2 vagy 3 zacskó tésztát főzzünk-e meg a húsleveshez? Hány kg lisztből készüljön a csörögefánk? És mégis mennyi kenyér kellhet vajon a szalonnasütéshez?
Persze azt is fontos megjegyeznem, hogy ahány gyermek, annyi ízlésvilág (vagy -ficam). Maradjunk a bolognai spagettinél: az egyik csak sajttal eszi, a másik csak anélkül, a harmadik szószt sem kér rá, ellenben ketchupot, a negyedik viszont tejfölt is tenne rá, az ötödik meg nem is szereti. Csak három gyerek eszi úgy, ahogy azt a jóisten eltervezte.
Vagy ott a húsleves: kettő csak tésztát kér bele (eszméletlen sokat), kettő csak húst és tésztát, háromnak minden jöhet, a Kicsi meg vagy megeszi, vagy nem.
És ezt bármelyik étellel el lehet így játszani.
A legnehezebb mégis az, hogy mikor etessünk. Mert nem három óránként éheznek meg. Nem, tulajdonképpen folyamatosan zabá ennének. Anyuval felváltva járunk boltba, hogy kielégítsük az igényeket. Ráadásul össze-vissza kelnek fel, ezért a reggeli tulajdonképpen 2 órán keresztül folyamatosan tart. Persze mire az utolsó is befejezi, az első újra enne…
Poénkodtunk azzal, hogy összeszámoljuk, hány joghurt, hány liter tej, hány kg kenyér és hús, mennyi zöldség és hány zacskó csokigolyó fogyott el eddig. De képtelenség. És még a hét felénél sem járunk.
Viszont őszintén élvezzük őket. Tényleg. Olyan jó látni, ahogy együtt leülnek mind a nyolcan és jókat nevetnek kaja közben. Ilyenkor eszembe jut a saját gyerekkorom is, mert mi is így nőttünk fel. Több részletben ültünk asztalhoz, hiszen olyan sokan voltunk. Alig győztük összehalászni a székeket a ház szobáiból. Amíg kicsik voltunk, egy hokedli szolgált például asztalként is. Az étkezések alatt pedig mindig csak azt lehetett hallani, hogy hol a felnőttek, hol a gyerekek nyerítenek hatalmasakat.
Feltöltődés gyerekzsivajban
Most ugyanez van, annyi különbséggel, hogy időnként az összeset kizavarjuk a ház előtti placcra. Mert a Kicsi ma már másodszor is álomra hajtotta a fejét (ezer éve nem volt ilyen!), és jó lenne, ha valóban tudna is pihenni. Ahogy a legutóbbi videómban mondtam, ez a hely tényleg tele lehet csível.
Igyekszem is jól kihasználni. A gyerekek pedig nagy segítségemre vannak ebben (is). Mindig kitalálnak nekem valamit.
Mióta itt vagyok, megtanultam cloudózni, újra csináltam mérlegállást és hidat, számos kvízkérdésre válaszoltam a Honfoglaló társasjátékból, szkandereztem, vízicsatáztam, trambulinoztam, babát szereltem és ha minden igaz, még divatbemutató is vár rám.
De most is sustorognak, úgyhogy biztosan forralnak ellenem megint valamilyen merényletet. Mert most nekik ez a csúcs: halálra szívatni a nagynénit. Én pedig minden pillanatát imádom.