Ha a negyven lehet az új harminc, akkor reciprokként gondolva a 11 éves is lehet az új kamasz. Tudom, hivatalosan csak kiskamasz, de így is, úgy is idegtépő állapot. Nekik is, nekünk is. Nem akarom megsérteni senki személyiségi jogait, ezért általánosságban beszélek arról, amit a gyermekeim korosztályában tapasztalok. Nem is beszélek, inkább őrjöngök néha.
Kamaszkori jelenségek
Tisztában vagyok azzal, hogy a kamaszodás, serdülés a gyermekekben óriási frusztrációval jár. A hormoniális változások hatására állandó hangulatingadozással küzdenek, ami ellen semmit sem tudnak tenni. Sem ők, sem mi, szülők. Valahogy viszont kezelni kell ennek a korszaknak a velejáróit, ami egyenesen lehetetlennek tűnő feladat.
Vegyük sorba a jelenség főbb jellemzőit szülői oldalról:
- A gyermek mindentudónak hiszi magát
- A gyermek önálló akar lenni
- A gyermeket a külseje mindennél jobban érdekli
- A gyermek nagyon befolyásolható (a kortársai által)
- A gyermek tárgyi javakkal és külső jegyekkel próbál kitűnni
- A gyermeket nem érdeklik a szülői intelmek
- A gyermek bólogat, de egyik fülén be, másikon ki…
- A gyermek lekezelően beszél
- A gyermek meg akar felelni a kortársi elvárásoknak
- A gyermeknek egyre több titka van, ezért sunyít
Most így hirtelen ennyi. Talán tudnád te is folytatni a sort. Mindenesetre ez pont elég ahhoz, hogy a szülő rendesen kétségbe essen. Én például totálisan. Mert napról napra egyre inkább azt érzem, hogy valamit nagyon elszúrtam.
Mit rontunk el a kamaszokkal?
Mindig úgy gondoltam, jól és következetesen nevelem a gyermekeimet. Azt is hangoztattam, hogy laza anya vagyok, akinél bár vannak szabályok és rendszer is, mégis rugalmas. Nos, ez a lazaság és rugalmasság odáig vezetett, hogy verem a fejem a falba. Épp a fenti kamaszkori jelenségek miatt, és nem látom a kiutat. Pontosabban nem láttam.
Egy éjszakát szántunk arra a férjemmel, hogy átbeszéljük a gyermeknevelés útvesztőit. Ő őszintén szembesített a hibáimmal, aztán közösen kitaláltuk, hogyan is legyen tovább. Még egy magazint is megvásároltam (Gyereklélek), hátha rátalálok a jó megoldásra. Magamban is igazán mélyre leástam, és igyekszem az ösztöneimre hallgatni. Mert hiszem, hogy az jó.
Az ösztöneim (és a férjem) pedig azt mondják, újra be kell keményítenem. (Ne feledjük, hogy a férjem nem a nagyobbak édesapja.) Nem büntetésekkel, mosolytalan szigorral, hanem ésszel. Hiszen a legnagyobb gond, amit manapság a gyermekek részéről tapasztalunk, az a tisztelet eltűnése, az elvárások fokozódása.
Kamaszkor és tisztelet
A “kamaszkori” tisztelet nagyon nehéz ügy. Magát a fogalmat sem lehet rendesen elmagyarázni egy gyermeknek, nemhogy kierőszakolni belőle. A tiszteletet vagy kivívjuk magunknak, vagy sem. Hiszem, csak azért, mert én vagyok az Anya, nem jár tisztelet. Azért viszont, amit minden nap teszünk értük, igen. Járna. Ezzel szemben a kiskamasz egyre flegmábban reagál ránk és fontosabb neki, hogy kap-e zsebpénzt, mint hogy segítsen a szüleinek pl. bevásárolni. Sokszor ez utóbbi során is „ellenszolgáltatást” kér. Ismerős, ugye, hogy Anya, veszel nekem csokit, fagyit, üdítőt, stb.? És ha valamiért nem, akkor bedurcázik. Hisz megszokta, hogy kap. Hogy mindig kap. És nem kell tennie érte tulajdonképpen semmit. Nem feltétlenül azt akarom ebből kihozni, hogy valamit valamiért, de valahol mégis.
Azt vallom, hogy a gyermek tisztelje a szülő fáradozásait, ahogy a szülőnek is tisztelnie kell a gyermeket. Viszont, ha ez a tisztelet átfordul valami másba, ott azonnal közbe kell lépni. Ha a fenti példánál maradunk: ha azt vesszük észre, hogy ránk mint bankra, pénzügyi tranzakció-forrásra tekint a gyermekünk, és készpénznek veszi, hogy állandóan kérhet (és többnyire kap is), akkor rossz útra léptünk. Az én gyermekeimnek nincs meg mindenük. Nincs telefonjuk (mert hál’Isten bedöglött), nincsenek drága cuccaik, nem visszük őket autóval iskolába, stb., mégis eljutottak addig, hogy elvárnak dolgokat. Pusztán megszokásból. És ha valami oknál fogva egy apróság megvásárlása egyszer csak elmarad, kiakadnak. És azt kell mondjam, hogy ez természetes. Hiszen a jóhoz könnyen hozzá lehet szokni. Viszont muszáj megtanulniuk, hogy a jó nem magától értetődő. Ha ezt sikerül megérteniük, a tisztelet is automatikusan visszatér/megjelenik.
De hogyan magyarázzuk el egy 11 évesnek (vagy egy 8-nak), hogy mennyi munka van csak egy kifli megvásárlásában is. Hiszen túl nagy pénzfogalmuk nincs. Hogy valami 40.000,- vagy 400.000,- az szinte egyformán sok vagy kevés nekik. Ha azt mondom, hogy én 105.000,- Ft-ot keresek havonta, akkor lehidalnak, hogy az milyen sok, hiszen nincsenek tisztában az árakkal. De nem csak az anyagiakban jelenik meg ez a gond.
A gyermek az új kamaszkorban elvárja, hogy a szülő kiszolgálja őt. Hogy hordozza ide-oda, hogy a kimosott ruháit eltegye helyette, vagy hogy vizet hozzon neki még lefekvés után. Mert így szokta meg, vagy mert épp másoknál ezt látta. Én mindig is önállóságra neveltem az enyémeket. Állandó szófordulatom, hogy önkiszolgálás van, vagyis csináld Uram, ha szolgád nincs. A gyermekeim mégis ráléptek arra az útra, hogy Anyát ugráltassák.
Két dologra következtetek ebből:
- Vagy csak én hittem azt eddig, hogy következetesen és jól nevelek,
- vagy ennyire hat rájuk kortásaik viselkedése.
Esetleg mindkettő…
Mi lehet a megoldás?
Bármi is legyen az ok, a tények tények: a gyermekek elvárásokkal élnek és egyre inkább hülyének nézik a szülőt. Nem direkt, hanem automatikusan. Nem kimondva, hanem tudat alatt. Önkritikát kell hát gyakorolnunk, mert valamennyire mindenképp ludasok vagyunk abban, milyen kamaszok lett(sz)nek a gyermekeink. Én pedig meg akarom előzni a majdani katasztrófákat, amelyek az „igazi” kamaszkorban várnának ránk.
Sokat beszélgettem hát az enyémekkel, és újra lefektettük a már jól ismert alapokat. Ám ezúttal a végletekig következetes maradok. Mindannyiunk érdekében. És nem szégyellem bevallani, hogy én is elcsesztem. Még nem nagyon, de egy kicsit igen. Viszont visszacsináljuk. Közösen.
Mert szeretet van. És ez mindennek az alapja.