Amikor ezt a cikket pár éve megírtam, Vekerdy Tamás egyik interjújára reflektáltam vele. Valószínűleg sosem olvasta, de nekem fontos volt, hogy kifejezzem egyetértésemet. Sajnos azóta sem változott semmi, pontosabban a jó irányba semmi. Ráadásul én is eljöttem a pályáról, cserben hagyva a diákokat…
A Tanár úr emlékére osztom meg újra ezt az írásomat változtatás nélkül.
Oktatás… Eddig bírtam csöndben. Nem vagyok sem dühös, sem szomorú, sem elkeseredett. Sőt, éppen, hogy tetterős! Mert én bizony nem vagyok hajlandó tovább támogatni ezt a sok baromságot, amelyet ma az itthoni oktatás képvisel. Nem a kormány politikája ellen fogok beszélni, nem is a kockás forradalom mellett, hanem szeretném, ha végre úgy, ahogy van, hátat fordítanánk a nevelési “elveinknek”.
Csak az jár a fejemben, hogy mi magunk is mennyire szenvedtünk a sok felesleges tananyag megtanulásától, és mennyire utáltuk, hogy nem lehet olyan dolgokkal foglalkozni a suliban, amivel szeretnénk. És most azt látom, hogy az én korosztályom is ugyanazt követeli meg a saját gyermekétől, ami ellen maga is annyira ágált. Még majdnem én is beleestem ebbe a csapdába. De bevallom töredelmesen – és meg lehet érte kövezni – néha bizony megcsinálom a gyermekem háziját, mert felháborít, hogy ilyen sokat kap harmadikos létére. (Félreértés ne essék: napközis, de még itthonra is jut, mert lassabb a lelkem, és mert nem érdekli.)
Én bizony nem engedem, hogy a suli töltse ki a napját, ha őt magát csak bizonyos dolgok foglalkoztatják. Nem gondolom, hogy rosszabb vagy sikertelenebb ember válik belőle. Mert min múlik a siker felnőtt korban? Valóban azon, hogy hányas volt általánosban? Vagy gimiben? Hogy nem tud majd továbbtanulni? Dehogynem. Valahol biztosan, ha nagyon muszáj. Viszont vannak álmai, és azokat akarja megvalósítani. Ez pedig nem a tananyaggal, hanem a valós élettel van összefüggésben. Hála istennek.
Miért nem merjük felrúgni az elavult rendszereinket?
Miért folytatjuk több mint 100 éve ugyanazt, ha nem jó?
Én szerettem iskolába járni, mert jó volt az osztályközösség. De nem a tanulás miatt. (Bár azon kevesek egyike voltam, aki tanulni is szeretett, tudott is, de mindennél fontosabb volt a játék, a barátok, a sport, a zene.) A gimiben már lázadoztam. Viszont a kötelességtudat ott is megsegített. A diplomáim megszerzésekor pedig már tényleg csak az maradt bennem, holott az új információkra mindig is ki voltam/vagyok éhezve. Jó dolog tanulni, ha hagyják, hogy azt tanulhassunk, amit szeretnénk. A mai napig tanulok. Egyedül. És minden nap szívom be az új ismereteket.
Mondjátok meg, kortársaim, vagy akár az idősebb generáció tagjai is, mit hasznosítotok a mindennapokban az iskolai tananyagokból? De őszintén. Az alapokon kívül semmit. Ezt bátran állíthatom. És nem is kell.
És mit fognak a mostani gyermekek? Abszolút semmit. Ők sem. Mert mit kellene tanulniuk igazából: írás, értő olvasás, alap matek, informatika, idegen nyelv, életvezetés. A többinek fakultatívnak kellene lennie érdeklődési körtől függően. Hát ettől nagyon messze vagyunk. És ezért próbálok valamit tenni.
Mert a saját diákjaim is totál stresszesek. 15 évesen! Alig győzőm leszedni róluk a béklyókat, hogy ne idegbeteg roncsként érettségizzenek. A nyelvóráim fele pszichológia. De nem bánom, mert eddig szerencsére tudtam nekik segíteni. Viszont fáj látni, hogy szenvednek. Mert nem elég az ő kötelességtudatuk, mi szülők is – elfelejtve saját gyermekkori énünket, és hivatkozva a mai világ követelményeire – agyon nyomjuk őket. Pedig mi is tudjuk, igenis, továbbra is, nem ebben mérik a sikert! Kismillió példát lehetne felhozni rá. Nem fogok. Ismerjük. Csak elfeledtük.
De én most elkezdem a saját harcomat a gyerekekért. Nem csak a sajátjaimért. Mindenkiért. (Remélem, lesznek csatlakozók.) És egy klassz dologgal. Nem háborúval. De erről majd egy-két hónap múlva:-)
UPDATE: Ez a dolog maga a TAMEN-módszerem, amelyről azért csak összehoztam egy előadást, és ha eljutok odáig, akkor lesz belőle még más is. Mert a gyerek szentség, és nekünk kutya kötelességünk gondoskodni róla, tanítani őt, értéket adni neki.
Fotó: Tardyné Dajka Cecília