Tizedik mondat: “Mindenfélét hallanak a pipilőtől a popsiig, és más efféle szavakat, amelyeket nagy erőlködve agyaltak ki, nehogy néven kelljen nevezni.”

Nagyon nem akartam erről a témáról írni, ugyanis épp a minap olvastam erről egy WMN cikket és hamar tele lett a fejem. Egyrészt az újságírónő stílusától, másrészt az istenítő kommentektől. Egy pillanatig úgy voltam vele, hogy én is reagálok, de elég hamar lebeszéltem magam róla.

Kezdetekben tetszett a WMN oldala, érdekesnek tartottam a cikkeket, meg a stílust is, mára azonban úgy látom, csak magukat ismétlik és azzal akarnak kitűnni, hogy szókimondók. De kérdem én, mit jelent az, hogy szókimondó? Mert nekem nem feltétlenül azt, hogy csúnya szavakkal fűszerezve írom meg a cikket, mert én aztán nagyon fasza csaj vagyok (bocs, anyu, ez a bejegyzés lehet, hogy néha kiakaszt majd). Az említett írás pont a mai mondatom témájáról szólt, fűszerezve azzal, hogy legyen-e szőrös vagy sem. Nem is maga a felvetés akasztott ki, hanem hogy az embereket ez annyira érdekli. Mi van? Hát hol izgat engem, hogy kinek milyen, meg hogy ki hogyan nevezi a testrészeit. Öt évig kollégista voltam. A kolis évek első időszakában húszan laktunk egy szobában, aztán később négyen, majd végül nyolcan. Együtt keltünk, zuhanyoztunk mindig. Elég jól megismertük egymást, de akkor sem érdekelt, kinek milyen a nemi szerve. De a fent említett cikkben aztán nagyon keményen és tuti módon kiosztották az olvasót, hogy milyen álszent, mert nem nevezi nevén “azt ott”. (Amúgy mi az igazi neve? Tudja valaki, hogy hívta az ember a kezdetek kezdetén? Aki igen, segítsen nekem, amíg magam rá nem jövök.)

Én is álszent vagyok időnkét, érzem, mert úgy tudok káromkodni, mint egy kicsi kocsis (nagynak nem mondanám magam, mert igenis vannak szavak, amelyeket soha nem használok), de ha hiszi, ha nem a WMN, én nem illetem a testrészeimet számomra alpári szavakkal. Mert nem úgy nevelkedtem. Otthon a hülye szó volt a legdurvább, és nagyi azért is azonnal megszólt minket. Olyan mélyen belénk nevelődött a kulturált társalgás, hogy tényleg csak a szülői, családi körön kívül beszéltünk szlengben vagy vulgárisabban. Nem azért, mert erre annyira görcsösen odafigyeltünk, hanem mert az volt a természetes, hogy otthon nem. Ahogy átléptük a családi ház küszöbét, elfelejtettük a csúnya szavakat. Anyukám a tiszta beszédben messze élen jár. Éppen ezért tapsviharban törtünk ki a húgommal egyszer, amikor kicsit dühösen azt mondta, hogy segg. (Mert hogy erre a szóra is megvolt otthon a családi kifejezés, a senék.) Úgy meglepődött saját magán, hogy végül kacagásban törtünk ki. Azóta is nagy vidámság van, ha anyu időnként lazul. Nagyon édesen bele tud pirulni, amikor nem éppen költői kifejezéseket használ. (Egy évben egyszer.)

Ahogy idősödtünk, persze annál bátrabban vállaltuk fel otthon is a stílusunkat. Sokaknak meglepő lehet, hogy ez valójában azt jelenti, hogy felnőttként már nemcsak a franc, bakker szavakat használtuk időnként otthon, hanem a szar szót is. (Tesóimmal egymás között persze cifrábban is ki tudjuk magunkat fejezni az egyszerűség kedvéért, de nem ez a jellemző.) A párom most sem érti, miért okoz nekem fizikai fájdalmat, ha nagyon csúnya szavakat hallok, miközben én magam is használom feszültséglevezetés gyanánt, amikor erősebben kiakadok . Igen, megvan ez a kettősség bennem, de nem azért, mert álszent lennék. Nem hiszem. Azt vallom azonban, hogy ennek is megvan a maga helye. Mármint a káromkodásnak. De egy biztos, azért nem fogom használni a testrészeimre a számomra legcsúnyább szavakat, mert egy újság szerint akkor lennék őszinte ember.

Aki érdekel, itt van az a bizonyos WMN cikk.

Pin It on Pinterest