Ez a nap is eltelt, hisz elérte célját. Ezt mondtuk mindig a fősulin egy-egy haszontalannak tűnő nap után. Mostanában újra mondogatom, csak jelenleg némi lelkifurdalás is társul mellé. Egyre többször érzem ugyanis, hogy felesleges napokkal vagyok „körülvéve”. Tudom, ebből a cikkből nem fogok jól kijönni, de érdekel a véleményed. Te is szoktad azt érezni, hogy hiábavaló volt egy napod?
Anyaként ciki, hogy ilyet érzek. Főleg háromgyerekes anyaként. Mert nézzük, mit is kell egy anyának éreznie a gyermekei mellett:
- Hogy nélküle megáll az élet,
- hogy megint átadhatott valamilyen tudást,
- hogy szeretetre éhes csemetéit csak az ölelése nyugtatja meg,
- hogy a gyermekekről való gondoskodás mindenek felett álló örömforrás.
Ezzel szemben mit érzek én?
- Hogy már a legkisebb is kibír nélkülem 4-5 órát,
- hogy az én tudásom – bár még mindig releváns – egyelőre falra hányt borsó,
- hogy egy puding is tök jó vigasztaló eszköz,
- hogy sikítani tudnék a kimerültségtől (pontosítok: sikítok).
De nem emiatt érzem a napjaimat feleslegesnek. Egyrészt kifejezetten örülök, hogy a gyermekeim önállósodnak, hiszen mindig is erre neveltem őket. Nagyon jó érzés, hogy önállóan járnak már 2 éve iskolába (még ha időnként halálra is izgulom magam, hogy a körforgalomban se essen semmi bajuk). Kimondottan büszke vagyok, hogy a nyolcévesem is be tud helyettem vásárolni, ha a pici miatt nem tudok kimozdulni. Boldogsággal tölt el, hogy a legkisebb is leszakad időnként a nadrágomról. Még akkor is, ha egyedül ilyen esetekben sem lehetek (mert kettő, ugyebár, még mindig van).
Miért szenvedek anyaként mégis a haszontalanság érzésétől?
Mert nem lehetek teljesen az, aki vagyok.
Aki ismer, tudja, hogy pörgős, aktív lány lennék. (Ööö, nő. Mindig elfelejtem, hogy már felnőttem.) Az Anyaság éppen ezért nekem nagyon egyhangú. És most nyugodtan meg lehet dobálni paradicsommal. De egyhangú,
- mert minden napom egyforma (kivéve a férjemnek köszönhető, csodaklassz kirándulósakat),
- mert nincs különbség hétvége és hétköznap között (sőt, a hétvégék sokszor sokkal húzósabbak…, kivéve a férjemnek köszönhető, kirándulósok),
- mert annak kell lennie a Kicsi miatt (kivéve a fé… ja, nem.).
Ő ugyanis rendszer szerint él, így természetesen mi is. Vagyis reggel felkelés, kaja, pakolás, séta (konkrétabban autónézés az útszéléről, a bolt elől, a körforgalom kellős közepéről), alvás (ha a Kicsi is úgy akarja), ebéd, többi gyerek haza, tanulás, játék, séta, vacsi, fürdés, altatás. Közben hetente párszor mosás, minden nap takarítás, óránként valamilyen hiszti, illetve 10 percenként imádkozás, hogy felrepülhessek a Marsra.
És ebbe nem fér be a rendes én-idő, mint tudjuk. Csak este vagy éjszaka. Mostanában viszont annyira álmos vagyok, hogy sokszor semmi erőm írni. Pedig én csak akkor érzem, hogy csináltam is valamit. Nem akkor, ha a gyermekeket rendben elláttam, megszeretgettem, tiszta ruhát adtam rájuk, vagy összekészítettem a kajájukat. Nem. Akkor, ha dolgoztam valamit az én „birodalmamban” is. És ezért van lelkifurdalásom, mert haszontalan, felesleges napnak érzem a „csak anya voltam” napokat. És ebből kifolyolólag időnként még magamat is.
Szaranya vagy sem?
Tudom, tudom, ennél nemesebb, nehezebb, összetettebb, becsülendőbb dolog nincs a földön, mint anyának lenni. Mégis egyre inkább a szaranya-effekt nyomul előtérbe, pedig aggyal tudom, hogy nem kellene. Írtam már arról, hogy egy Anya is lehet „önző”. Mégis örök viaskodással jár ez legbelül. De vajon miért? Mert ezt várja el tőlünk a társadalom? Mert a történelmi hagyományaink is ezt irányozzák elő? Vagy mert genetikailag belénk van kódolva?
Szóval tudom, hogy nem rossz (sőt!), ha magamra is időt szakítok, mégis rendszeres időközönként előjön valahonnan nagyon mélyről, hogy az anyaságnak ki kellene elégítenie. De hát nem.
Újra kellene programozni az anyák gondolkodását
Valahogyan. Mert nem tartom jónak, hogy emiatt belső harcaink legyenek. Az látszik, hogy vannak már irányok, követők is, de úgy látom, egyelőre szélsőségekben mozgunk: vagy nagyon csak a gyerekek körül, vagy nagyon az önmegvalósítás mezsgyéjén. A középutat mi – Magyarországon – szerintem még nem találtuk meg. Vagy csak én. Szóval azt gondolom, egy anyának semmiképp sem szabadna azt éreznie, hogy felesleges. Sem a napja, sem ő. Te mit gondolsz?