Teljesen következetlenek vagyunk e téren, mégis elvárjuk, hogy a gyermekünk megtanulja az illemet. Mert csak. Mert az illemet illik tudni. Mindjárt el is magyarázom rendesen, mire gondolok. Vegyük a legegyszerűbb példákat:
1. Amikor a kisbabánk még nagyon picike, tapsikolunk, ujjongung, örömtáncot járunk és még jó hangosan ki is mondjuk, hogy pukkkkki, ha végre durrantott egyet. Főleg, ha hasfájós a kicsike. Pár évre rá meg már megy is a nyakleves, meg a fújjolás, ha eleresztette magát a TV előtt.
2. Ha picike, a kakiért is ugyanúgy örömtáncot járunk, mint feljebb. Bezzeg 2 évre rá az Oriont is leugatjuk az égről. Hiszen ott van az a rohadt bili, meg a szűkítő, mi a fenéért nem hajlandó használni a büdös (szó szerint is) kölke?!
3. Videóra vesszük, és mindenkinek eldicsekszünk azzal, hogy már milyen ügyesen mond szavakat, mondatokat. Aztán ovis korában azért üvöltjük le a fejét, mert egy percre sem bírja befogni és már szétmegy a fejünk a duruzsolásától.
4. Ugyanez van, ha énekelget. Édescukipofa icipiciként, de hirtelen idegesítően fülsiketítő később a kedvenc filmünk nézése közben.
5. Nem utolsó sorban pedig mi vagyunk a legbüszkébb szülők, ha a gyermek érdeklődő, és ha figyelmesen végighallgatja kiselőadásunkat séta közben. Például a falevelekről. De a fejünket verjük a falba pár év múlva a rengeteg miért-kérdése kapcsán.
Hát hol van itt a következetesség?
Miért van az, hogy amíg pici a baba, minden tevékenysége örömforrás a számunkra, néhány esztendő elteltével pedig igazi kínszenvedés? De most komolyan kérdezem. Elgondolkodtál már ezen?
Leszidjuk a gyereket, mert kieresztette a galambokat vacsi közben, de a kistesóját ugyanezért megdícsérjük, vagy csak mosolygunk rajta. Hogyan magyarázzuk ezt el egy alig idősebb testvérnek?
Tudjuk le azzal, hogy mert nem illik és a kicsi ezt még nem tudhatja? Egyáltalán tisztában van a nagyobb azzal a fogalommal, hogy illik – nem illik? Főleg, hogy országonként változnak a szokások is. És ha én speciel diplomata feleség lennék, akkor felköthetném a gatyámat rendesen, míg megtanítom a helyi illemkódexeket.
Bár köztudott, hogy a gyermekek sokkal gyorsabban alkalmazkodnak mindenhez, mint mi, felnőttek, mégis elgondolkodtat kultúránk eme következetlensége. Éppen ezért pölö, ha valamelyik véletlenül elereszt egy pukit, automatikusan mondom, hogy egészségedre. Pici koruk óta. Így tudják, hogy jobb kint, mint bent, de azért inkább mégis csak félrevonulva.
Ha pedig épp szájjártatós korszakukban vannak, mindig megdícsérem őket, hogy milyen közlékenyek. Biztosítom a drágáimat, hogy ez tényleg nagyon boldoggá tesz, de ugyan várjanak már az extrafontos mondanivalójukkal a film végéig (mondjuk úgy másfél órát).
Te hogy csinálod? Esetleg jut eszedbe több ilyen példa is a következetlenségeinkre?