Hááát, én inkább nem javaslom. Kivéve, ha szívinfarktust akarunk közben kapni. Mert az olló hegyes, éles és különben is csattog. A gyerek pedig nem szobor. Az enyém legalábbis semmiképp.
Legkisebbem különleges aranyvörös kisbabaként látta meg a kórtermet. Ehhez társult egy iszonyúan lila fej – nem csoda, egy percig meg se mukkant -, ezért a 9/10-es apgar. Szóval szép őszi színekben pompázott. A hajszíne a férjemet és engem is ledöbbentett, de legalább nagyon hamar megjegyeztek minket a gyermekágyi osztályon. Ott magam is elgondolkoztam, biztos én szültem-e ezt a vöröskét, mert a szemben lévő anyukának volt pont olyan haja. De mivel jó párszor végignéztem a szülőszobai fotókat, megnyugodtam, hogy nem cserélték el a kölköket.
Aztán persze a család is felhomályosított bennünket, hogy mindkét fél részéről vannak/voltak vöröskék a famíliában, így a kérdést gyorsan le is zártuk. Ráadásul mára már úgy kicserélődött a haja, hogy csak foltokban lehet aranyszínt felfedezni rajta. Tiszta macska-fíling. Meg egyre fehérebb is. Már messziről észrevehető, annyira világít. Ez pedig nagyon jó, hiszen mostanában villámgyorsan képes eltűnni. Ilyen önjáró talán egyik gyermekem sem volt.
Menekül a kölök
A minap bementünk a suliba, hogy megnézzük a lányom énekversenyét. Nem engedtek fel (ezekről majd egyszer később), így a fiam fociedzésére kukkantottunk be. Akkor jutott eszembe, hogy a testnevelőnek van testzsírmérlege. (Anya – mint tudjuk –testképzavaros, állandóan kell a kontroll…) Most méricskélik az iskolában az összes gyereket. De nem ám csak testzsírt, hanem hajlékonyságot, lazaságot is. (Azt persze centivel.) Mert elő van írva. A gyerekek már nagyon unják, de nekem bevallotta a kolléga, hogy ők is. Na, szóval megkértem, hogy ugyanmá’ engem is, mert neki mégiscsak hiper-szuper gépe van. Az otthoni aldisom csak iránynak jó.
Be is mentünk a szertárba, le is tettem a gyereket magam mellé. Gondoltam, lenyűgözi majd a sok látnivaló. Papucsszandál le, gépre fel, kapaszkodó kézbe. Pár másodperc alatt meg is volt az eredmény. Már épp örültem volna neki, amikor látom, hogy nem látom. Mármint a gyereket. Átnézek a tornaterembe nagy nyugisan, hiszen messzire úgysem mehetett. Hát, nem nyertem. Irány az öltözők. Kolléga is beszállt a buliba, együtt szólongattuk a picit. De ő sehol. Már épp kezdtem volna szívinfarktust kapni, amikor észrevettem a világító feje búbját. A bátyját ölelgette az aulában.
Hogy hogyan jutott el oda ilyen gyorsan, fogalmam sincs. (Az anyai szívem rendesen túlcsordult kettejük látványától.) Persze szó nélkül nem hagyhattam, hogy lelépett. Felvettem a komolyabb fejemet és megmondtam a magamét. Édesen vigyorgott is rám. Ennyit a hatásomról… Bezzeg, ha az apja szól rá, olyan szomorú lesz, hogy csak görbül lefelé az a szájacska. Tipikus.
Hajvágás etetéssel fűszerezve
De visszatérve a hajára. Klassz, hogy ilyen vakító, meg puha, meg cuki, csak jó lenne már levágni. Az apja szerint legalábbis. Három hónapja próbálkozik becsülettel, én meg röhögök. Télen kezdte. Kezébe vette a nagyollót, és amikor éppen etettem a picit, hátulról levágott neki egy tincset. Ez úgy felizgatta a kölköt, hogy onnantól kezdve csak forgolódott. Nagyon akarta tudni, mi az a csattogó hang és hogy apa miért birizgálja a tarkóját. Ennek folyományaként tiszta kajás lett az egész arca, a haja pedig csíkokban hol rövidebb, hol hosszabb. Édes párom belátta, hogy így semmire sem megy vele és letett a dologról. Két napig. Aztán újra próbálkozott.
Mondtam neki, ne szívasson, mert utána nekem kell valahogy rendbe hozni a sérót, ami csak plusz munka, meg idegbaj. Jelenleg ott tartunk, hogy oldalról van valamilyen formája a pici hajának, hátul meg kezd Rudi Völlerre hajazni (höhö).
Ha pedig fújja a szél, akkor jobb, mint egy szélforgó. Szerintem cuki.
Viszont halvány lila gőzöm sincs, mikor lesz normális feje. És egyáltalán nem emlékszem, a másik kettővel hogy volt. Te mikor vágtál először hajat a tieidnek? Adhatnál valami tippet. Cserébe küldök egy tincset, jó?