Széll Zsófit a gimnáziumban ismertem meg. Egy évig voltunk osztály- és szobatársak, aztán eltűnt 25 évre. Szőke lány volt, összevissza fürtökkel. Zsó, mert most már így szólítják a legtöbben, szabadúszó költőnő és műfordító. Gyönyörű, magával ragadó személyiség. Versei rendszeresen megjelennek a Holdkatlanban. De mégsem ebből él.

D: Miért?

Zs: Mert megélni olyasmiből lehet, amit megfizetnek: ez ennyire egyszerű.

D: Muszáj megkérdeznem, mert evidensen adódik: nem derogál mégis – vagy épp ezért – egy intelligens nőnek a turkáló?

Zs: Egy intelligens embernek nem derogál semmilyen munka, amit becsülettel végeznek: mindennek van így értelme és értéke. Amúgy van annál jobb, hogy boldogan mennek ki a boltból, “szerelemmel”, és ez részben nekem is betudható?

D: Ezt megmagyaráznád?

Zs: A nők “szerelmesek” lesznek a ruhákba, ezt explicit így is fejezik ki. Én pedig segítek nekik ebben. 

D: Ha az ember veled cseveg, át kell állítania az agyát. Mindig ilyen űrbéli nyelven kommunikálsz?

Zs: Szeretek játszani, a nyelv pedig akkora terepet biztosít erre, amekkorát semmi más. Nem igazán kedvelem az energiaminimumos dolgokat, a korlátoltságot pláne nem. Nem mellesleg ez egy nagyon jó szűrő is: aki érti, élvezi ezt, az mellém, hozzám, körém illik. Persze nem mindig beszélek így. Ha a linearitás, az egyszerűség a cél, akkor ezt nem lehet. Viszont az is játék: vajon meg tudom találni a lehető legegyszerűbb módot? Mint egy képlet letisztítása.

D: Erről eszembe jutott az egyik magyaróránk a suliban. Éppen József Attila Reménytelenül című versével foglalkoztunk. Az akkori ofőnket teljesen kikészítettük, mert az első sornál hangosan felröhögtünk. Tudod, „az ember végül homokos…”. Emlékszel erre?

Zs: Halványan dereng valami. Az ofőnk jártas volt az irodalomban, a volt férje kitűnő költő volt, bár ez akkor nekünk nem jelentett semmit. A tinihormonhumor pedig ilyen: nincs morális gát, vagy éppen etikai, sőt.

D: Szó se róla, nem voltunk könnyű banda. De te már akkor is vonzódtál a versekhez, igaz? Hogy jött neked ez az egész „költészetesdi”?

Zs: Mindig vonzódtam minden nyelvvel kapcsolatos dologhoz, lehetett az akár matematika, ének is. Aki nem tud lakatot tenni a szájára, az előbb-utóbb megtanulja, hogyan kódolja le. A költészet a legalkalmasabb erre: az elsődleges cél együtt jár a játékkal.

D: Ebből automatikusan következett, hogy műfordításokat is fogsz csinálni?

Zs: Az inkább azért lett, mert nagyon szeretek olvasni, azt mással is megosztani. De a fő ok egy olyan kis kiadó volt, aminek a létrejöttéhez kellett a segítségem. Ez egy fajta szolgálatot jelentett inkább.

D: De most is szolgálsz, igaz?

Zs: A műfordítást kisebb kivételekkel szüneteltetem addig, amíg nem tudom maximális odaadással művelni. Messze energia-, időigényesebb, mint a saját alkotási folyamat. A kortárs irodalom pedig nem szűnik meg, lesz erre alkalom később is.

D: Miért nincs még köteted? Olyan nehéz ez itthon? Pedig igen jók a kritikáid…

Zs: Nem is lesz kötetem: ahhoz tenni kellene valamit érte, nekem pedig “csak” kódolt önkifejezési forma azokra, amiket vagy nem szeretnék kerekperec kimondani, vagy olyan gondolatok, képek, amik a tudatosság határán mozognak, így másképpen nem tudom artikulálni őket. Fontos, hogy teljességemben lássam magamat, ez a bipolaritás kézbentartásához elengedhetetlen, csak mint az önkritika. Van egyébként egy kötet, amiben benne vagyok.  Lajtai Gáborék adták ki. Megkerestek, hogy kettő prózaíróval együtt megjelenhetnék, és egy másik költőt választhatok magam mellé. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek. A sokféleségben hiszek, nem a saját imázsomban.

D: Ez most nagyon megragadott. Lehetne a szlogened is… De valamire még kíváncsi vagyok az alkotói munkáddal kapcsolatban. A költészet időtlen, vagyis nem dátumhoz kötött. A műfordítás viszont határidős munka, úgy sejtem. Segíts elképzelnünk, mégis hogyan dolgozol, hogyan alkotsz? Van 3 iskolás fiad, akiket egyedül nevelsz, meg ott a “rendes” állásod is…


Zs: A “rendes” állásomat imádom. Az van, hogy szerencsés vagyok. Ezért szégyellem is magamat időnként. A turiban ketten dolgozunk: váltjuk egymást. Aszerint, hogy melyikőnknek mikor jó. Még előző nap is változhat a felállás. Két anyuka gyerekekkel. Ráadásul a legjobb barátnőmé a turi. Ezért IS álom a munka. Ahhoz még hozzá kell szoknom, hogy pár hónapja “társ” vagyok. Tehát a szívem egyik csücske a munkában is állandóan jelen van, nekem nem kell alkalmazkodnom, hiszen a fogadott családom a másik.
Három darab iskolásfiú pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy mindig későn fekszem, hajnalban kelek. Nincs olyan hosszú cikk, amibe ez beleférne. Megszoktam, hogy itthon a hajnal, az este az igazán aktív. Anya, mint valami energiamező, lakja be az otthont: süt, főz, mos, beszélget, megcsinálja a technika házit.
Én alszom el utolsónak, és én kelek elsőként: enyémek a legszebb pillanatok, amikben szuszogás van, rend, ígéret. Egy nagyon fáradt és nagyon szerencsés Széll Zsófia vagyok, aki minden nap hálát ad ezért.


D: Ezeket a mondataidat elteszem magamnak rosszabb időkre. Pedig neked pluszban van egy betegséged is, ami alapvetően meghatározza az életedet. Azért is lettél diploma nélküli értelmiségi eladó. Szabad egyáltalán téged így aposztrofálni?

Zs: Bárhogyan aposztrofálhatnak, ha az a valóságot tükrözi, akkor nem lesz, illetve nincs ellenvetésem. Igen, a bipolaritás, a vele együttjáró pánik, fóbia és kényszeresség megfosztott pár lehetőségtől, de ugyanakkor segít is: ezért fontos a játékosság. Ahol nagyobb teret észlelek, ki is használom.

D: A pánikbetegséggel érintőlegesen már foglalkoztam a blogomban, de nálad ezek együtt igazán nehezítő életkörülmények. Amikor először meséltél nekem az életed eme oldaláról, nagyon másként kezdtem nézni a világra. Az ember nem is tudja, milyen szerencsés. Te pedig borzasztó erős vagy, hogy így és ilyen fegyelmezetten tudod kezelni ezt. Hiszen mostanában gyökeresen megváltozott az életed is, mert életmódot váltottál. Hangoztatod is úton-útfélen. Viszont gyönyörű, magabiztos és erős lettél. Miért volt szükséged erre a váltásra?

Zs: Azért hangoztatom ennyit, hogy mások is megragadhassák az esélyt, élhessenek ezzel a csodával. (Zsófi már 18 leadott kilónál jár az Intensettel …) Mint szinte mindenben, ebben is a három fiam játszotta okilag a főszerepet, rádöbbentem ugyanis, hogy innentől nem elég a puszta súly arra, hogy a kellő nyomatékot biztosítsa, innentől már erő és energia kell, hogy utolérjem őket, illetve egyáltalán futhassak utánuk. Hogy gyönyörű lettem-e? Ez ízlés kérdése, az biztos, hogy sokkal fittebb. A cél pedig ez, és ezt még lehet fokozni.

D: Online követem minden rezdülésed. Így nincs kétségem afelől, hogy fokozni is fogod. Most kezded életed B-oldalát és ezzel kapcsolatban valami olyasmit írtál a facebookon, hogy majd jó lenne pillekönnyűn meghalni. A sallangmentesség elérése a célod?

Zs: Inkább buddhista elgondolás ez: levedleni a függést, a kényszert. Úgy halni meg, hogy nem marasztal szinte semmi, feloldani magunkban a konfliktusokat, megtalálni a legegyszerűbb, a legvalósabb válaszokat.

Állandóan süt a fiainak.

D: Értem. Ez nem könnyű műfaj. Talán a függés a legnehezebb. Függeni a földi dolgoktól, a saját testünktől is például a halálunk óráján. Vagy férfiaktól, lakhelyektől. Te tulajdonképpen Dombóváron élsz, mióta megszülettél. Nem vágytál soha máshová?

Zs: Azért sokáig nem éltem itthon, 14 évesen Nagykálló, aztán Pécsett a középsuli, az egyetem. Rengeteg helyen jártam, pedig soha nem kívánkoztam el. Engem az utazás fizikális része pánikkal tölt el, ez is befolyásoló, persze. De igazából sokkal messzebbre vágyódom el, mint amit ez a Föld megadhat: ezért olvasok. Emellett bátran kimondhatom, hogy ott vagyok, ahol lenni szeretek, azokkal, akikkel lenni szeretek, ahogyan lenni szeretek. Tud ennél jobbat, többet bárki is? Szerencsés és hálás vagyok.

D: És végül két szó: filmsorozatok és elliptik, a kedvenc kardiógéped. Ha lenne egy Zsó-embléma, ezek rajta lennének?

Zs: Visszatérve erre a Zsó névre, nem, nem igazán szeretem, ha így hívnak, de tudom, hogy azok, akik így hívnak, szeretnek így hívni. Az én egyetlen favoritom keresztnévben a Zsófi, de rendszerint Széllnek nevezem magamban magamat. Ha emblémám lenne, az egy fektetett és egy álló nyolcas lenne egymásra helyezve, egymást metszve, mint egy virág: nefelejcs. A sorozatok apropóján pedig kocka vagyok ízig-vérig. A magam női kerekségében.

Gondoltam arra, hogy ideteszek egy Széll Zsófi verset, de végül nem tudtam választani. Inkább rád bízom, melyiket gondolnád ideillőnek. Erre keresgélj.

Pin It on Pinterest