Nem mondom, hogy egyszerűek a napjaim. Aki kisgyermekkel van otthon (vagy már volt), sejti, miről is van szó. Nem is akarnék ebbe jobban bele menni, de mégis piszkálja a csőrömet, hogy mi a jó fenében lehet ennyire elfáradni a nap végére. Elvileg minden a szokásos: házimunka, sok babázás és tanulás, dumcsi a többiekkel. Ránézésére semmi extra, mégis rendesen kimerülök a nap végére. Főleg most, hogy a pici matricát játszik. (Szabolcsban persze ezt mi csak levonónak hívtuk, hozzánk nem jutottak el ilyen firleflancos szavak.)
Szóval teljesen rám van gyógyulva: szeparációs szorongás, mondják a nagyok. El van kényeztetve, mondja a férjem, én meg csak egyszerű hisztinek hívom. Ha ugyanis nem vagyok a köreiben, ergo nem lát, kutya baja. Ha a nagyobbak hazajönnek a suliból, még el is felejtkezik arról, hogy van egy anyja. De abban a pillanatban, hogy meghallja a lépteimet, a hangomat, vagy egyszerűen csak érzékeli a légmozgást, ami konyhai tevékenységeim velejárója, keserves – könny nélküli – sírásba kezd. Pontosabban sajátos, elviselhetetlen hangfrekvenciájú nyafogásba. Ha erről nem veszek tudomást (régi harcos vagyok ám), egy idő után jobban rákapcsol. Olyankor már némi könnyet is fel tudok fedezni a szemei sarkában. Általában 5 percig tart ez az idegesítő állapot, és ha szerencsénk van, észrevesz valami játékot, ami újabb pár másodpercre lefoglalja.
Ezt követően szokott úgy dönteni, hogy kincskereső körútra indul, ami jelen esetben azt jelenti, hogy én vagyok a kincs.
Felkapaszkodik a kanapé szélén, oldalazva elindul a fotelek felé, majd egy hirtelen tangós lépéssel kifordulva rám vigyorog. Mivel azonban meg sem mozdulok, szedi a lábait – immáron a fotelekbe kapaszkodva – és továbboldalaz.
Itt már a szívbaj kerülget az esetek többségében, mert előszeretettel gyakorolja a guggolást, miközben megpróbál elérni valamilyen érdekesnek tűnő tárgyat kb. 50 méterre tőle. Ha megúszta, és még mindig nem bukott orra, akkor néhány balettmozdulattal később már az etetőszékénél jár, ami ugyan stabil, de gurul.
Szívbaj 2., hiszen nincs jó fogás az etetőszéken, a padló pedig csontkemény. Eddig egy fogából tört le egy kicsi, és kétszer vérzett már a szája, hiába gyakorolja az esést olyan buzgón.
A legveszélyesebb mutatványa azonban a „tatusdi”, mikor is a fotelre – kis segítséggel – felmászva a felállás-leülés-tatugombóccá változást gyakorolja. Ezzel akár 30 percet is elvan, de mivel a fotel egy elöl nyitott bútordarab, végig ott kell állnom és vigyáznom rá. Főleg, amikor egyik fotelből a másikba gömbölyíti át magát, hogy ott folytassa metamorfózisát. Neki remek időtöltés, nekem marha unalmas egyhelyben állás.
Ki is találtuk, hogy járóka gyanánt lehozzuk a padlásról az utazóágyát, hátha nyugodtabban tudom majd megfőzni az ebédet hétköznap. A lányom gyönyörűen be is rendezte az új birodalmat, kibélelte játszószőnyeggel, párnákkal, tett bele pár játékot is, mi, szülők pedig izgatottan és fohászkodva lestük, mit szól hozzá a kicsi.
Nagy volt az örömünk, mert igen lelkesen fogadta az új birodalmát. Teljes 7 percig… Aztán megint rájött a mehetnék, itt viszont nem volt miben megkapaszkodnia a felálláshoz. Rá is zendített rendesen. Ez így ment egy hétig.
Ma már fel tud benne állni, de minden varázs odalett, utálja a bezártságot. Hiába, hozzászokott a nappali korlátlanságához. Ez még nem is lenne akkora baj, kiveszem én, mászkáljon amerre csak akar, de picurkám megunta a porszívó-fílinget, elege van a kúszásból. Homo sapiens vágyai vannak, kétlábon óhajt járni.
Ma reggel épp kipróbálta, hogy meg tud-e kapaszkodni a levegőben. Nem tudott. Mint egy döglött béka terült szét a padlón a legói között, és annak rendje és módja szerint valamije el is kezdett vérezni.
Sajnos nem tudok mindig mellette lenni. Ekkor épp egy fedő és egy fakanál volt a kezemben, mert a tokányt nem érdekli, hogy épp életveszély van-e a padló környékén vagy sem. Az bizony leég, a család többi tagját meg csak nem mérgezhetem meg kozmával.
Azóta is töröm a fejem, hogyan tudnék egyszerre a picivel is sétálgatni és főzni is. Ha nagy nehezen ráveszi magát arra, hogy mégiscsak odakússzon hozzám, akkor az az első dolga, hogy a lábaimban kapaszkodva megpróbál rajtam feltápászkodni. Mivel rendszerint szűk legginsben vagyok itthon, ez elég nehezen kivitelezhető, hiszen nincsen rajtam jó fogás. Ha mégis ráérez a megfelelő módszerre, akkor egyszerűen lerántja rólam a gatyát és én újfent félpucéron, gőzölgő edénnyel a balkezemben és gyermeki kacsót tartva a jobbommal állok, mint Bálám szamara, és csak imádkozom, hogy ne lásson meg senki.
A minap épp egy ilyen kifejezetten nőies pillanat kellős közepén csengettek. Valahogy rendbe hoztam magam, a gyereket sem forráztam le, ő sem törte ki a fogait, úgyhogy ajtót nyitottam. Két kéményseprő állt a küszöbnél. Rögtön nyúltam volna a gombom után, hiszen azonnal bevillant a gyerekkori összes babonám, amikor rájöttem, hogy a leggingsen még mindig nincs gomb. Az új előírások szerint pedig a gyerek cuccain se, csak hülye patentok. Ennyit a szerencsémről. Viszont a kicsi legalább elhallgatott és még az etetőszékébe is be tudtam zárni. Sajnos csak pár percig vizsgálódtak a fekete ruhás vendégeink – a gyerek tátott szájjal bámulta őket -, így amikor elmentek, újra magamra maradtam a mászógépemmel.
Most azon agyalok, hogyan tudnék neki egy olyan biztonságos, minimum 2 négyzetméteres bunkert építeni, ahol kedvére mászkálhat, győzhet le akadályokat és mégsem zúzza össze magát. Ha van valakinek épkézláb ötlete, örömmel veszem. Egy feltétel van csak, a bunker imitálja a Csomolungmát, hogy minél tovább tartson a picinek a leküzdése. Köszi.