Heti négyszer kell magamra időt szakítanom, hogy a programom szerinti félórás tornát le tudjam nyomni. Ó, hát az semmiség, gondolhatjátok, de erre csak azt tudom mondani, gyertek hozzánk…
Mert hogy itt van ez a drága csöpp, aki rendszerint úgy véli, anyának nem ér magával foglalkoznia, ezért mindent megtesz, hogy megnehezítse a dolgomat. Természetesen igyekszem úgy időzíteni az edzéseimet, hogy éppen aludjon, de mint tudjuk, ez nála a lehető legnehezebben kiszámítható időintervallum.
A minap is úgy jártam, hogy csak déltájt volt képes bemondani az unalmast, amikor ugyebár kaját kellett főznöm, így csak este jutottam némi izomfejlesztéshez, vagy mi.
Az pedig nem egyszerű immáron három gyerkőccel.
A terv az volt, hogy a nagyobbak lefogják a kicsit, amíg én izzadok, de mihelyst megtudták, hogy tornázni fogok, hirtelen elmúlt minden iskolai fáradtságuk és be akartak ők is szállni a buliba.
Anya sóhajt hát egyet és megint nézi a jó oldalát: közös program, egészség, nevetés. Legalábbis remélhetően.
Nos, a gyakorlatsorok első felében a kicsit jól irányzott mozdulattal és megfelelő határozottsággal bezártam az etetőszékébe, a biztonság kedvéért duplán be is csatoltam az öveit és kezdődhetett a hármas kínlasztás. Elég sokáig bírták velem a nagyok, viszont a kicsi egy idő után túlvisította az összes kiszámolós youtube-dalt, sőt még Grillus Tigrisét is lehörögte, így ki kellett őt venni a tálcás börtönéből. Tudtam, hogy innentől kezdve súlyzós nehezítéssel dolgozhatok…
Így is lett. Vannak azok a bizonyos kitörés-feladatok, amikor elvileg szabályosan derékszöget bezárt térd-boka mutatókkal kellene előre kitörni a lábaimmal anélkül, hogy felborulnék. Nos, ez egy örökmozgó aranyhajúval plusz egyensúlyozást igényel, így csak a Jóistennek köszönhettem, hogy nem borultam rá a nagyfiamra, aki – helyszűke miatt – mindezt 5 cm-re tőlem végezte. De túléltük, a törpe meg jókat röhögött a „hintázás” során.
Ezek után következett a teljes felülés. Gyerek a játékok közé bedobva, Anya a földön, hát adjunk neki. Aha, persze… A LEGO kockáktól sokkal izgalmasabbak anya hasizomkockái (nagyon erős túlzással), így természetesen a pici inkább azokon állt. Mert nem elég, hogy villámgyorsan kúszik az istenadta, most már mindenhol állni akar, sőt, sétálni is. (Utólag ezt is bevettem az edzéseimbe, csak a „Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk”-nél én guggolok le hozzá. Mindezt legalább 15-ször…) Szóval felmászott rám, és mivel még nem stabil – Anya pedig nem szadista – két kézzel tartva nyomtam a felüléseket. Ez újabb hintafíling a picurnak, aki megint csak jót mulatott közben. Főleg, mikor a levegőt préseltem az arcocskájába némi puszival fűszerezve.
Miután túléltük a felüléseket, volt még hátra némi hasprés, meg tekergetős hasizomgyakorlat és persze fekvőtámaszok. Itt azt hittem, mégis van remény, mert a kicsi csak hajlandó volt észre venni a játékait, de persze korán örültem. Van neki ugyanis egy vödre, és a drága azt választotta. De nem úgy, mint a normális kisbabák, hogy legalább jól a fejébe húzta volna pár percre. Nem, inkább Anya hasához rugdosta minduntalan. De nem veszítettem el a türelmemet, sem a fonalat, így nem foghatott ki rajtam a beste kölke. Sőt, a fekvőknél inkább magam alá gyűrtem és jól szétpuszilgattam. Ennek annyira örült, hogy keze-lába járt a boldogságtól…. a medencecsontomon…
Mire végeztünk az edzéssel, duplán kifáradtunk, de be kell vallanom, régen szórakoztam ennyire jól torna közben. Azért rendszert nem csinálok a közös edzésekből, mert még a végén dupla olyan erős lennék, mint szeretném. Haha.
