Tizenéves voltam, amikor álltam a konyhában a tűzhely fölött. Nagymamám a balomon, és mutatta, hogyan merítsem a merőkanalat a folyós tésztába és terítsem szét a serpenyőben, hogy egyenletes körlapot kapjak. Aztán egy késsel felpiszkálta a széleit, villámgyorsan alányúlt, majd egy mozdulattal megfordította a félig átsült csodát. Én meg csak lestem. Úgy izgultam, mint aki vizsgázik. Feszülten követtem minden mozdulatát és folyamatosan kérdeztem – mikor én voltam soron -, hogy mennyi nyers tészta lesz elég a kanálba, és hogy hogyan öntsek és forgassam a serpenyőt egyszerre, ha az agyam nem akar kétféle mozdulatsort szimultán instruálni? (Persze nem voltam ennyire szofisztikált. Azt hiszem, megelégedtem egy „úristen, nagyi, ez nem fog menni”-vel.)
Aztán persze azt is szerettem volna tudni, mikor jó egy bekevert tészta állaga. „Olyan folyós, mint a tejföl” – hangzott a válasz, én meg csak dünnyögtem magamban, hogy a tejföl rohadtul nem folyik, és különben sem fogom én ezt soha megtanulni. Persze addig gyakoroltatta velem, amíg később már egyszerre három gázlángon is készítettem a palacsintákat. Jó kis PB-s gáztűzhelyen. Na, attól is féltem rendesen.
Kezdetekben mindig 100-szor ellenőriztem, hogy jó irányba nyitottam-e ki a palackot, aztán, hogy elzártam-e egyáltalán. No, meg ott volt a tűzgyújtás mizériája is. Féltem a gyufától, meg a fellobbanó lángtól, és különben is órákig kellett benyomva tartani a gombot, hogy ne aludjon el a gázrózsa. De az a késes megforgatósdi volt mégis a legnehezebb: „Ha barnul a palacsinta széle, piszkáld fel körben óvatosan, majd nyúlj alá úgy, hogy ne sérüljön meg a serpenyő és egy hirtelen mozdulattal fordítsd meg!” (Hol volt még akkor szilikonlapát! Mondjuk, ma is kést használok…) Aha, persze, mintha az csak úgy menne. Sok palacsinta bánta az első próbálkozásaimat. Nem beszélve a töltelékről.
A túrót szerettem a legjobban. Kell bele cukor, meg tojás („de nyáron ne, mert szalmonellás lehetsz tőle”) és természetesen reszelt citromhéj. Oké, oké, de mennyi? Hát, úgy hasraütve, jött a következő “normális” tanács, én meg a fejem vertem az asztalba. Rendben, én a hasamra ütök, de attól még nem tudom, mennyi az annyi. (Csak mellékesen mondanám, hosszú évekig nem értettem, mi az a hasraütve kifejezés. Miért éppen hasra? És miért kell ütni?)
Amikor a rántás készítésének fortélyait sajátítottam el otthon, akkor is ugyanilyen instrukciók alapján kellett dolgoznom: „hasraütött” pirospaprika, „hasraütött” só, és természetesen bors „úgy szemre”. A tejföl legalább már kanálnyi mennyiség volt, azt értettem. Viszont olyan szépen készítettem és olyan simára kavartam el mindig a rántásokat, hogy onnantól kezdve az én feladatom lett. Meg is utáltam, ma már csak habarok.
Aztán ahogy beletanultam a sütés-főzésbe, úgy értettem meg a szakácskönyvek “ízlés szerint”-i adagolási útmutatóit, amelyektől egyébként szintén frászt kaptam. Hát írja már le, hogy egy kk vagy egy tk vagy egy ek az a bors! (Na, ez is időbe telt, míg megtanultam…) És különben is, mennyi az egy csipetnyi? Az én ujjaimhoz van méretezve, vagy az anyuméhoz? És a késhegyni szódabikarbóna? Kiskés vagy kenyérvágó? Ma már persze mosolygok akkori magamon, de amikor látom, hogy a kislányom ugyanilyen bambán néz rám, mint én annak idején anyura vagy nagymamára, megértem gyermekkori önmagamat. Csak sajnálom a lányomat, mert most már ő is kénytelen időnként a hasára ütni. Meg is maradt a pattogatott kukorica készítésénél.
Bár a múltkor a bolognaiba akart besegíteni, ahol mondtam neki, hogy kb. kétszeres vízzel főzzön. (Fog a fene háromszorossal. Így is marha magas a vízszámlánk!) Naná, hogy úgy nézett rám, mintha kínaiul beszélnék. A tészta szilárd, a víz folyik, hogy lesz ebből kétszeres mennyiség? És különben is, mi az, hogy fejenként egy nagy kézcsippentésnyi csigatészta a levesbe, és lehetne, hogy a szószt porból készítsük mindig, mert akkor nem kell szenvedni a hozzávalókkal? Meg egyébként is, mit jelent az, hogy kockákra vágni a krumplit, amikor a krumpli egy amorf teremtmény?
Hát igen, neki sem egyszerűek a kezdetek. Én legjobban a levesektől féltem, mert azt kuktában csináltuk, az meg mindig nagyon hangosan sziszegett, a szelepe tök forró volt, ezért csak fakanállal jól oldalba bökve forgattuk meg, hogy beinduljon a gőzáram. Nem beszélve a fedél későbbi kinyitásáról, amihez minimum fitneszbajnoknak kellett lenni. (Miért javítja ki a word folyamatosan a kell szót nagy K-ra???)
Ha már fedők. „Csillagom, hozd ki a kamrából a 28-ast!” – kért meg időnként nagyi, én pedig megint csak imádkoztam, hogy egyrészt megtaláljam a fedőket (soha nem találtam meg semmit a kamrában, hiába volt mindennek meg a helye), másrészt, hogy rájöjjek, mi az a 28-as. Mert legalább 100 éves edényeink voltak, és fogalmam sem volt, mit takar ez a titokzatos szám. Kérdezni meg nem mindig akartam, így is sokszor nézhettek hülyének. Sokadik sikertelen próbálkozásom után aztán anyu vagy nagyi utánam jött, és nemes egyszerűséggel leemelte az egyik barna fedőt a fali akasztóról. „Látod, ez az! Itt van rajta egy szám.” Aha, mondtam magamban még egyszer, és csak óvatosan jegyeztem meg, hogy rohadtul le van róla kopva, és semmi sem látszik. És különben is, honnan tudják mindig a felmenőim, melyik edényhez hányas fedő kell? És könyörgöm, mondja már meg valaki, mik azok a számok?!
Persze az átmérő centiméterben megadott értéke volt. Na de miért nem ezzel kezdték? A matekot szeretem, lehet velem értelmesen is beszélni. Holmi hasraütött, meg késhegyni fogalmakkal, titkos kódokkal mire megy egy iskolás? Konkrétumokat kérek!
Anyu természetesen ilyenkor röhögött rajtam és nevetéstől könnyes szemmel kért bocsánatot, hogy hát ő sem tudja másként mondani. „Kóstolgass, gyermekem, aztán ha ízlik, akkor annyi az egy csipet, meg a villányi, meg a hasraütött és a szemre.”
Ezt már csak imádott nagybátyám tudta überelni a “szag alapján”- kifejezésével. Mindig isteni kajákat készít, és amikor anno megkérdeztem, honnan tudja, melyik fűszer mihez a legjobb, csak ennyit mondott rendszerint: megszagolom és ami illik hozzá, beleteszem. Na, hát tőletek tanuljon meg az ember főzni! – gondoltam újfent magamban. Megvert a sors egy ilyen gourmet családdal.
Megvert bizony, de aranyvesszővel. Mert ezeknek a látszólag értelmetlen jótanácsoknak köszönhetően ma már mégiscsak remek kajákat vagyok képes összehozni (készítettem is egy külön albumot a fb-oldalamra), bár a férjem rendszerint utánasóz. Biztosan azért, mert az ő csipetjei – hatalmas tenyerének köszönhetően – sokkal nagyobbak lennének. Mindenesetre nem panaszkodik, csak időnként inkább vesz magának saját kaját valamelyik kifőzdében.