Kapcsolgattam a tévét, mert egyszerűen semmi máshoz nem volt kedvem, és mert szoptatás alatt vagy olvasok, vagy bámulok magam elé. Esetleg kokettálok a picivel, ha vevő rám is és nemcsak a kajára, de most marhára nem érdekeltem őt. Hát nyomogatni kezdtem a távirányítót. Gondoltam, keresek magamnak valami klassz műsort, ami nem film, mert napközben álmodni sem merek arról, hogy másfél órányi szabadidőm legyen ilyesmikre. Így sikerült villámgyorsan eljutnom Jézushoz. Mert hogy rögtön ő és a ruházata jutott eszembe, amikor megláttam az Ékszer TV éppen futó promócióját.
Ezidáig azt sem tudtam, hogy van ilyen adás, most meg azonnal fel is fordult a gyomrom. Persze nem olyan igazán mélyen, átkokat szórósan – le is esett volna a baba az ölemből -, hanem csak úgy anyásan (esetleg anyázósan). Egy nyikhaj fiatalember éppen óriási lelkesedéssel, és vidámvasárnapos eleganciával próbált ugyanis rám tukmálni egy keresztet, valamint egy gyűrűt. Úgy voltam vele, hogy tegye, ez a dolga, a munkája, az olasz hölgy pedig mutogassa csak az ékszereket mosolyogva, hiszen ő meg ezért kapja a fizetését. De amikor felfogtam a kísérő szöveg értelmét, esküszöm, imádkoztam volna, ha vallásos lennék.
A lényeg ugyanis az volt, hogy a kereszt a hit – remény – szeretet szentháromságát testesíti meg, így aki viseli, az megfelelő összegért cserébe örökké élvezheti az isteni védelmet. Nem beszélve a gyűrűről, aminek a csiszolt kristálya erőt sugároz, nem mellesleg pápai áldással, egyszeri akció keretein belül csak hétezret kóstál. És akkor megláttam magam előtt a filmekből jól ismert Jézust, aki kikergette a kufárokat a templomból, és aki boldogan, áldott állapotban küldi mosolyát a csillogó ékszerek mellé.
| Bocsánat a képminőségért. Szoptatás közben ennyire futotta. |
Ha hinni lehet a tévé eladást jelző számlálójának, az emberek azonnal kaptak az ajánlaton és már csak egy darab maradt a mennyei kollekcióból – még mindig pápai áldással -, amit félretettek, amíg a következő arannyal futatott karpereceket értékesítették – áldás nélkül. Ugyanakkor eszembe jutott Ferenc pápa is (nem véletlenül választotta ezt a nevet magának), akit valahogy sehogy se tudok elképzelni ékszeráldás közben, még ha olyan fényűző életet élhet is, amilyet maga Isten sem. (Senkit nem célom magamra haragítani, de nekem a vatikáni gazdagság és a jézusi hitvallás egyáltalán nem fér össze.)Ráadásul éppen abban a fázisban vagyok, amikor a háromhavi nagy szelektálás (majdnem szektásat írtam) közepette igyekszem megszabadulni minden felesleges tárgytól, felgyűlt kacattól és minden „majdjóleszvalamire” dologtól.
Hihetetlen megkönnyebbülés ugyanis, amikor felszabadul a lakás, amikor hirtelen mindennek meglesz a helye és amikor úgy tudok közlekedni a hat személynek még véletlenül sem elegendő lakóterünkben, hogy nem megyek senkinek és semminek neki. Persze erről megint csak édesapám tudna órákig mesélni, hiszen ők nyolcan laktak egy szobában, de szerencsére annak az időnek vége. Nálunk viszont még igen aktuális a helyhiány, így tényleg igyekszem mindenen túladni, amire nincsen szükségünk. Ha ezt pénzért tenném, ahogy általában az emberek, valószínűleg már gazdag lennék, én azonban egyrészt lusta vagyok vaterázni, másrészt sokkal jobb ajándékozni. Nem beszélve arról az érzésről, amikor a kuka mélyén landol a sok felesleges, a lelket is elnyomó sallang. Persze ezt is kíséri időnként egy adag lelkifurdalás, mert túl sok szemetet gyűjtünk össze, és ugyebár a környezetünk védelme marha fontos nekem is, de talán még mindig jobb ez így, mint élve eltemetődni valaha fontosnak hitt tárgyak között.
Úgyhogy előveszem a bolti papírtáskákat és újrahasznosítom kukaként. A zarándoklatot a folyosón kezdem, és minden olyan dolgot, amihez legalább fél éve hozzá sem nyúltam, kidobom. (Itt nem koszos papírzsepikre, vagy elbújt almacsutkákra kell gondolni. Megboldogult kamaszkoromat már rég eltemettem.) A folyosó után a fürdőszoba jön, ahol valahogy mindig találok üres flakonokat, lejárt szavatosságú sminkkészletet, szétrágott fogkefét. De a legnagyobb kincsesbánya a konyha a maga több éves fűszerkészletével (de hogy a fenébe, ha negyedévente rámolok?!) és felgyűlt üres befőttesüvegeivel.
Általában három helyiség után pihenőt kell tartanom, mert a rituálé felér egy kiképzéssel, de azt követően kényszeresen folytatom a melót. Ha nem is aznap, de másnap biztosan. Pár nap alatt így megkönnyebbül a lakás, én pedig fellélegezhetek néhány hétre. Oké, oké, néhány napra. Mert ugyebár vannak gyerekeim, akik még eléggé ragaszkodó típusok. Hozzám már nem is annyira, a mütyürjeikhez, extra fontos jegyzeteket tartalmazó papírfecnijeikhez annál inkább. A gyerekszoba tehermentesítését így mindig csak velük együtt intézem, ami ennek köszönhetően több napos feladat. Pedig olyan gyorsan ki tudnám dobálni az egyáltalán nem használt játékaikat! De ilyenkor mindig kiderül, hogy az a világon a legfontosabb nekik, és igenis tudták, hogy az ágy alatt, a bal sarokban voltak, miért gondolom, hogy nem. Sóhajtok hát és bízom benne, hogy a következő szelektáláskor már valaki más tulajdonai lesznek. Mármint a játékok.
Érdekes, hogy mennyire más vagyok, mint anyu. Én pont, hogy nem szerettem vele pakolni, mert míg én vigyorogva búcsúztam a kacatjaimtól, ő mindig visszakönyörgött jó pár darabot a szobába. Hátha kellhet az még nekem. De én már akkor is tudtam, hogy nem vagyok gyűjtögető, és utálom, ha elborít a sok tárgy. Nekem bőven elég, ha az erő velem van, még ha a pápai áldás – köves gyűrű hiányában – nem is.