Több száz dolog foglalkoztat. Tele van a fejem mindenféle témával, ezért kifejezetten nehezen ültem le a géphez. Ott van például a köznevelési törvény módosítása. Vettem a fáradtságot és elolvastam az alapját, a 2011-es törvényt, aztán annak módosításait és a legutóbbi tervezetet is. Utánanéztem, hogy a törvényalkotók mit értenek most SNI-s és BTMN-es gyerekek alatt, hogy mi az indokuk a felmentések eltörlésére, hogy melyik oldal kit hogyan anyáz, és rendesen elfáradtam benne. Most először éreztem azt, hogy nincs erőm pedagógiai agymenésekhez hozzászólni. Mert az egész úgy rossz, ahogy van.
Nem is az a legszörnyűbb, hogy korlátokat hoznak be az oktatásba újra, hogy a szakmunkás réteget ilyen módszerekkel próbálják felturbózni, óppardon, újra fellendíteni, hanem az, hogy nem veszik figyelembe a miérteket. A miértjeiket annak, hogy ennyire sok segítségre szoruló gyerek van.
Amikor elsősként tanultunk olvasni, csak az tűnt fel, hogy van egy-két osztálytársam, akinek nehezen ment. Az egyikük például rendszeresen a v helyett z-t olvasott, így a vízilóból mindig ziziló lett, a vázából pedig zázá. Mi pedig csak kuncogtunk magunkban és elkönyveltük az osztálytársunkat butának. Én voltam a tanulótársa, az én feladatom volt, hogy segítsek neki felzárkózni az első két év alatt, és persze sehogy sem ment.
De voltak más osztálytársaim is, akiknek szintén nehezen ment az olvasás vagy a matek, és akiken szintén kuncogtunk vagy csak egyszerűen sajnáltuk őket. Ma már tudom, mi az a „disz”, akkor még nem tudtam.
Olyan osztálytársam is volt, aki minden órán kikérezkedett pisilni. A tanító néni frászt kapott, mi továbbra is csak kuncogtunk, és elneveztük a srácot pisisnek. Ma már tudom, mi az a beilleszkedési zavar, akkor még nem tudtam.
Volt olyan osztálytársam is, aki bár értelmesnek tűnt, mégsem tanult soha, sokszor késett az órákról, és mindig fáradt volt. Ma már tudom, mi az, hogy családon belüli erőszak, akkor még nem tudtam. És itt meg is állok a felsorolásban, mert soká lenne vége.
Érdekes módon most is el tudnám mondani az osztálynévsort és most is el tudnám mondani, ki milyen tanuló volt, csak most már azt is hozzá tudnám tenni, hogy ki miért volt gyengébb, és hogy menjen a fenébe mindenki, aki hagyta őket az egyenoktatás süllyesztőjében elveszni.
Eltelt azóta 35 év, és ugyanoda tartunk, mint akkor. Szépen csomagolt, használhatatlan egyentankönyvekből fognak tanulni a szépen csomagolt (letagadott) HH-s, HHH-s gyerekek, akik legyenek SNI-vel vagy BTMN-mel, ADHD-val megjelölve, és csak azt fogják tapasztalni, hogy a tanító frászt kap, a gyerekek pedig kuncognak rajtuk. Mert pár év múlva megint elhallgatott kifejezés lesz a „disz”, hiszen csak tökéletes gyerekek kerülhetnek az iskolákba. Pontosabban a felsőbb iskolákba. A többi pedig magát hülyének gondolva elmegy asztalosnak, ami ugyan ritka és gyönyörű szakma, csak nem az ő személyiségüknek való. Hiszen diszgráfiával is lehet valaki állatorvos, beilleszkedési zavarokkal is válhat belőlünk zongoraművész, de figyelemzavarral is lehetünk fizikusok.
Megint a könnyebb, kudarckerülőbb utat választjuk. Ahogy annak idején egy dombrádi táborban én is. Éppen szkanderverseny volt a program. Én pedig erős, mint egy medve, mégis a kudarctól való félelmemben nem neveztem be. Hiába kért az édesapám, hogy vegyek részt rajta, hogy azt a böhöm nagy lányt is simán lenyomom, én hajthatatlan maradtam. Nem hittem magamban, nem hittem a győzelmemben. Mert a tanítónk annak idején arra nevelt minket, hogy csak a győzelem az elfogadható. Hát én gyáva módon hittem is ebben. És meghátráltam. Mai napig emlegeti apu, mennyire sajnálja, hogy nem hittem (akkor sem) magamban. Pedig ha ott kiállok, és győzők, akkor elhihettem volna, hogy bármire képes vagyok. Nem tettem, és erre a bizonyosságra így várhattam legalább 30 évet. Mert most már tudom, hogy tényleg nincs olyan dolog, amit, ha akarunk, ne tudnánk megvalósítani.
Azok az osztálytársaim, akik eleve le voltak írva, ott is maradtak a mélyben. Volt, aki fel akarta magát akasztani. Pontosabban meg is tette, csak csodával határos módon túlélte. Egy másik osztálytársam nem tudása miatt olyan munkakörbe került, ahol maradandó testi fogyatékosságot szerzett, pedig más út is nyitva állhatott volna az értelme előtt. Csak hát senki sem tudta, min megy keresztül éjszakánként, mikor az apja részegen félholtra veri, vagy munkára kényszeríti. Nagyon ronda dolgok ezek, amikről senki nem tudott és senki nem beszélt. Mert egy szép világban nincs helye a betűs gyerekeknek, mert egy szép világban csak a tökéletes (vagy nagyon pénzes) gyerek élhet emberi életet.
Én megint szerencsés voltam, mert a saját agybajomon kívül semmilyen problémával nem küzdöttem, és még a családom is szeretett. Apukám például a konyhánkban tanított meg a társastánc alapjaira, ezáltal az élet élvezetére, anyukám bevezetett a feltétel nélküli szeretet világába, nagymamáim megmutatták, hogyan lehet minden háborút túlélni, és a nagyapáim, hogy hogyan lehet mindent derűvel kezelni. Betűk nélkül, pusztán a szív erejével. Nesze neked közoktatás. Menj a francba a pedagógusnapi köszöntőddel.