Veszélyes dolog, ha a nő csetel. Főleg, ha a barátnőivel, vagy – most már írhatom így is – az olvasóival. Veszélyes bizony, mert egy-két perc alatt eljutunk örök témánkhoz, a férfiakhoz, férjekhez, vagyis egyszerűen szólva az elcsépelt szerelmi kérdésekhez. Most is így jártam. Jó pár kérdés keringett az éterben, amelyekre válaszolni szeretnék.
Felmerült például, hogy érdemes-e küzdenük a párkapcsolatunkban a párkapcsolatunkért. Főleg annak ismeretében, hogy nem csak egyszer lehetünk szerelmesek. Legalábbis szerintem, meg a saját tapasztalataim szerint. És az is felmerült, hogy de tényleg lehetünk-e többször is szerelmesek, vagy azok már másféle szerelmek? Érettebbek? Mélyebbek? Sallangmentesebbek? És az is felmerült, hogy miért kapunk frászt a férjeinktől? Mert hogy időnként frászt kapunk.
Nos, amiben biztos vagyok a szerelmességet illetően, hogy a tapasztalat sokat számít. És minél több tapasztalatunk van, annál kevésbé fordul elő újra és újra a lila köd, meg a rózsaszín felhőcskék. A legkitartóbbak a pillangók a hasban, ők akár a negyedik nagy Ő-nél is képesek megjelenni. Ezt az Őt viszont már szinte biztos, hogy a maga valójában látjuk, sőt, az összes hibáját felnagyítva. Mert ahogy haladunk előre a szerelmi életünk főbb állomásain, úgy leszünk egyre bölcsebbek és ebből kifolyólag egyre bizalmatlanabbak. Kissé fordított arányosságnak tűnik ez az állítás, de ha csak nem lenne ilyet bűn mondani, azt suttognám, szentírásnak tekinthető.
A nő nem hülye. (A férfi sem, de most magunkat akarom dicsérni.) Minden kapcsolat után megáll, visszatekint, ír egy listát az adott kapcsolatban elkövetett hibáiról, jól kibőgi magát, akár le is részegedik, fogadalmat tesz, majd továbblép. És vérmérséklettől, hajlamtól és igen, agytól függően bonyolódik bele egy újabb, remélhetőleg már jobb kapcsolatba. Persze vannak, akik csak egyszer szerelmesek. Vagy legalábbis nem engedik meg maguknak, hogy újra azok legyenek. Talán lelkifurdalásból, talán egy félreértelmezett hűségeskü miatt, talán mert tényleg egyedül akarnak maradni, vagy csak azért, mert azt az első igazi szerelmi állapotot már nem képesek újra megidézni. Én sem tudtam lilaködözni, csak egyszer. De akkor nagyon. Utána mindig tisztább és tisztább felhők mögül láttam a párjaimat. Aztán volt, hogy csak az agyamra próbáltam hallgatni, volt, hogy csak a szívemre, és egyik sem vált be. A választás nehéz ügy, és lehet, hogy száraznak tűnik, de a párkapcsolatnak egy jól megalapozott döntésre kell alapulnia. Mert Igazi nincs, csak én dönthetek úgy, hogy Ő lesz az igazi. Ha viszont úgy döntök, akkor csináljam vele végig. Én sokat hazudtam magamnak. Sokszor mondtam, hogy na, Ő az. Pedig tudtam, hogy nem. Mindig is. De milyen már, hogy olyan válogatós az ember, nem?!
Én nem mertem egyedül maradni, ezért simán osztogattam a Nagy Ő Cetliket. De előbb-utóbb muszáj normálisan és őszintén dönteni, ha nem akarunk egyedül élni. Én nem akartam, és mivel megint jött a szerelem, vagy mi, végre tényleg döntöttem, és minden percben dolgozom a kapcsolatomon. Mert az csak úgy magától rövid ideig frankó. És amúgy is nehéz eset vagyok. Sértődékeny, napokig duzzogó, de nem panaszkodó. Időnként a bilit kiborító, de inkább igazi mártír, ahogy arról már írtam is. A férjem jellemvonásait nem tárhatom fel, de maradjunk annyiban, hogy ő is megéri a pénzét. A fent említett csetekből azonban kiderült számomra, hogy sok feleség nagyon is dühös tud lenni a férjére. Meg kellett állapítanom, hogy igen sok bajunk van Isten elsőszülöttjével. (Velünk is sok baj van, tudom, mondtam is, de most a férjeket akarom cikizni.)
Szóval, mi is a baj veletek, férjekkel?
Önzők vagytok. Minden mondat rólatok szól otthon, vagy legalábbis veletek kezdődik. A ti munkahelyi mizériátok a legégetőbb és legérdekesebb dolog a földön. A foghegyről odavetett veledmizuval kitörölhetjük a hátsónkat, hiszen úgy sem hallgatjátok meg a választ. Már máshol jártok.
Mindig fáradtak vagytok, ezért sokat alszotok, gépeztek, telefonoztok, de ha csörög a haver, hogy segítségre szorul, hirtelen erőre kaptok. Aztán ismét hazatérve megint nagyon fáradtak vagytok. A gyerekhez is, hozzánk is.
Persze mindig felajánljátok a segítséget, amin mi gyorsan kapunk is, de aztán valahogy csak 10-15 percig bírjátok az extra megterhelést, és már mentek is vissza a saját világotokba. Arra mindenesetre ez jó volt, hogy később elmondhassátok, ti segítettetek.
Nem látjátok magatoktól, mit tehetnétek meg otthon is értünk, a családért, netalántán a lakás tisztaságáért. Hát szóljatok, mondjátok, és mi frászt kapunk, hogy hogy nem veri ki a szemeteket a szemét, a mosatlan, a nyolc napja száradó ruha, hogy mi a fenéért kell külön szólni. És különben is mentálisan már így is agyon vagyunk terhelve.
Időnként elvisztek bennünket vacsorázni, hogy ne kelljen főznünk. Ez legalábbis a szöveg. Az igazság az, hogy ennétek már végre valami finomat, mert az általunk összecsapott melegkaja egy idő után szart sem ér a szemetekben. Pedig vért izzadtunk, míg az összes gyerek és teendő mellett elkészítettük. Mert rajtunk van az összes rezsi terhe, a szerelőket is jobban ismerjük már, mint saját magunkat, fejből tudjuk, mit honnan lehet olcsóbban beszerezni, simán soroljuk a gyógyszertári ügyeleteket, az orvosok elérhetőségeit, a buszmenetrendet. Mi tudjuk, hányas inget és nadrágot hordotok, mi kezeljük az összes itthoni háztartási gépet, fejből vágjuk a kapukódot, ajtókódot, wifi-kódot, a telefonod kódját, sőt az anyukátok telefonszámát is.
Az anyukátokét, akit majd mindennap meglátogattok, mert ott olyan jólesik a kávé, meg az extra vacsi, meg különben is, ott ismét ti lehettek anyucikicsifia, akinek lehet panaszkodni a sok melóról. Minket ugyanis már nem tudtok meghatni vele. Nincs is ezzel semmi baj, csak itthon ne tekintsetek anyunak, se bejárónőnek, se asszisztensnek.
Higgyétek el, drága férjek, mi örömmel vagyunk mindegyik egyszerre, ha időnként kapunk tőletek egy kis igazi biztatást, igazi bókot, igazi ölelést, és néha egy kis extra érzelemkimutatás sem ártana. (Az időnként alatt nem a havi egyszeri “jólvagyasszony?”-t értjük.)
Nekünk ez a benzin. Enélkül valahogy nem működünk, csak üresbe téve gurulunk a lejtőn. Remélem, így már érthető. Persze akinek nem inge, az továbbra se vegye magára.
Itt pedig egy könnyed filmecske hozzánk, de ha nincs időtök filmet nézni, akkor legyen egy kis PUF-féle “Ilyen egy férfi”: