Pontosabban már elvált 3 éve, illetve még pontosabban, vagyis gyakorlatilag és papíron nyolc hónapja. Nehéz szülés volt, csak hogy stílusos legyek. Anya nagyon várta, hogy elváljon, ahogy annak idején azt, hogy végre elvegye valaki. Bizony végre. Mert akkor még nem-anya ott állt 30 évesen az út szélén és számolgatta a kilóit, meg a könnycseppjeit és nézte, ahogy múlik el az élet.
Most is számolgatom a kilóimat, de ugyebár ennek jelenleg egy kis vörös lurkó az oka.
Először 30 évesen tekintettem vissza addigi életemre. Mérföldkőként kezeltem azt a három ikszet, és emlékszem, borzasztóan megviselt a számadás. A „nagy” napra hazamentem a szüleimhez, de annyira nem vágytam semmire, hogy felvettem a kedvenc (és legnagyobb) halványlila melegítőfelsőmet és abban fújtam el a gyertyát. Akkor már túlvoltam egy váláson, még ha nem is volt esküvőm, csak papíron. Nem olyanon, rajzlapon. Sötétkékben mentem volna férjhez, bársonyban. Ehelyett közel hét év együttsírás, -nevetés, -utálás, -dolgozás után rohadt nehezen sikerült kimondani a boldogító takarodjmostmártényleget. Utána jött a semmi.
A nőket úgy neveli a világ, hogy az esküvő az élete csúcspontja, hogy a férjhezmenetel a világ legszebb dolga, és hogy csakis anyaként lehet kiteljesedni. Én is hittem ebben, még ha nem is így és nem pont annyira, de azért legbelül olyan Hamupipőkésen. (Persze ezt holnapra letagadom.) Aztán a nagy semmi felrázott. De mostani fejemmel visszatekintve nem eléggé. A hogyan essünk át a ló túloldalára jól példázza, mi következik egy nő életében, ha mellékvágányra kerül. Mindenki tudja, hogy a nő erős. A nő feláll. A nő újra és újra tud kezdeni. Mindent. Én is. Csak hülyén csináltam. Jött hát egy újabb válás, persze ez sem olyan igazi, de gyűrűvisszaadósnak azért gyűrűvisszaadós volt, majd jött még egy. Na, ez utóbbi végre már olyan volt, mint ami a nagykönyvben megvan írva.
Három ügyvédet fogyasztottam el közben, pedig sima ügy is lehetett volna. Volt itt minden, csúnya szavak, megalázás, sírás-rívás, kompromisszumkeresés, kávézzunk együtt és beszéljük át újra, szóval tényleg minden, mi szem-szájnak ingere. Mindenesetre én minden tárgyalásomra csinosan felöltöztem, benyomtam vagy nyolc kávét és igyekeztem nem megőrülni a bürokratikus lassúságtól. Két és fél évig húztuk a nagy semmit. Pedig a válás igenis természetes dolog és mehetne sokkal gyorsabban is.
Mélyen egyetértek Popperrel abban, hogy mi nem egy életre választunk párt, ahogy a közvélekedés szerint a gólya. Az ember igenis többször is lehet szerelmes, még ha a szerelmek intenzitása, minősége, fajtája, akármije között hatalmas különbségek is lehetnek. Amikor megkérdeztem anyukámat még régebben, hogy ő szerelmes-e az apukámban, akkor mosolyogva csak azt mondta, hogy fogalma sincs, biztos az, ha ennyi ideje együtt vannak. Akkor nem értettem őt. Hát hiszen a szerelem az egy olyan dolog, amiben bele lehet halni, nem?! Így gondolkodtam. Pedig ezt is csak mi misztifikáljuk túl. A szerelem érzése nagyon jó, tök izgi, eszméletlen cuki, mondhatnék még ilyen hülyeségeket, de akár akarjuk, akár nem, elmúlik. A jó fenébe is, de elmúlik. És helyette jön valami sokkal fontosabb és mélyebb. De az nem szerelem. Arra nincs szó. Ha egy kapcsolatot csak a szerelem tart össze, akkor lehet elővenni az ásót meg a kapát. A válás fáj, de a változás jó. Ha azonban mégis egy ember mellett élem végig az életem, akkor az is jó.
Régen kimondták a holtomiglan-holtodiglant, aztán a háború el is intézte a válást. Jöhetett az új férj vagy új feleség és jöhetett az újabb háború vagy egy gyógyíthatatlan betegség. Megint özvegység, újabb házasság. Ezeket megértjük és meg is magyarázzuk, hogy hát szegény, érthető, meg mert ne maradjon társ nélkül, és különben is örüljünk, hogy ilyen csapás után szerelmes tud még lenni.
De most nem így nézünk arra az emberre, aki többször nősült vagy ment férjhez. Most lenézzük, vagy csak nem értjük, vagy csak mindenáron magyarázatokat keresünk. Pedig most is van háború, és most is van betegség. Igazi is, meg családon belüli is. Csak most már nem mindenki fogja be a száját egy rossz házasságban, hanem küzd és harcol. A párjával együtt vagy éppen ellenében.
Az elején mindig azt hisszük, megtaláltuk Őt, aztán jönnek édes kis élethelyzetek, amelyek felnyitják a szemünket. És vagy maradunk, vagy megyünk. Nincs ezzel semmi baj. Ha nem verték volna olyan mélyen bele az emberbe, hogy a válás bűn, meg hogy csak Isten választhat szét, akkor sokkal könnyedebben is vehetnénk az egészet.
Házasodni jó. Buli és romantika egyben. Valaki rohadt sok pénzt költ rá, mások nem olyan hülyék, de az biztos, hogy egy esküvő csudajó móka. És persze, hogy klassz, ha a párok együtt tudnak maradni örökre, de akkor se mindenáron, légyszi. Gondoljunk a gyerekre. Csak miatta tilos, ha közben gyilkoljuk egymást. Én is sokáig vártam, pont a gyerekek miatt. Nem kellett volna. Mindenkinek jobb, ha hamarabb tudja folytatni az életét.
Az én első házasságom kihűlt. Olyannyira, hogy sehogy sem tudtuk felmelegíteni. Aztán meg már nem is akartuk. Szokták mondani, hogy ma inkább kidobjuk a dolgokat, minthogy megjavítanánk, és ezt nemes egyszerűséggel a házasságra is vonatkozó okosságként ráhúzzák. De ez így hülyeség. A házasság nem egy óramű. A házasságban emberek vannak. Ha az óra elromlik, annak több oka van: ha rossz egy alkatrész, azt kicserélik. Ha meg kell olajozni, megolajozzák. Ha eltört az üvege, újat raknak be helyette. Ha nem repül a kakukkocska, felélesztik. A házasság nem óra. Az ember az óra. A házasságban két óra ketyeg együtt hol jól, hol rosszul. Ha az egyik elromlik, meg kell javítani. De ha nem lehet, ki kell cserélni. Persze csak akkor, ha szükség van két órára is az élet univerzumában. Én mindig azt szerettem, ha nem egyedül kell ketyegnem. Hülyén éreztem magam magamban tiktakozva.
A mostani házasságom még friss, és remélem, hogy ki is tart nagyon-nagyon sokáig.
Mostanában többször kérem az órásmestert, hogy rendszeresen nézzen rám, javítgasson rajtam vagy a másik órán, tisztítgasson, felügyeljen bennünket, hogy minél később kerüljön sor esetleges cserére.
Addig meg együtt ketyegünk, még ha időnként nem is egyszerre.