Mozizni járok a lakhelyem egyik zárt csoportjába. És ha szeretném a pattogatott kukoricát, azt is zabálnám közben, annyira magával ragadó az a fórum. Nagy ritkán – segítő szándékkal – időnként hozzászólok egy-egy vitához, mielőtt nagyon eldurvulnának a dolgok, és bemásolok komment nélkül egy-egy jogszabályt vagy adott törvényt. Ilyenkor pár órára eltűnik a téma, de szinte azonnal van újabb, amin össze tudnak veszni a népek. Nagyon sokan vizsgálják ezt a jelenséget is már, tudni illik, hogy online miért akkora taplók az ismeretlen emberek egymással. Van, aki csak troll, és fotó meg valós név nélkül anyázik, viszont ebben a csoportban szinte kivétel nélkül mindenki húsvér lakos.
Ma tehát, mint a diétájához hű újrasportoló, egy kis edzés után fogtam a natúr joghurtomat és letelepedtem a gép elé. Kíváncsi voltam a napi műsorra. Istenem, ha Hofi élne, jöhetne ő is szórakozni. A reggeli téma a dudálás volt. Egy “primitív személy” ugyanis szereti nyomkodni az autója hangjelző berendezését, ez pedig – megjegyzem egyébként jogosan – zavarja az utcában lakókat. Az egyik ilyen felháborodott posztoló jól el is küldte a kúvannyába a “parasztot”, mert az felébresztette az éppen alvó gyermekét. (Csak zárójelben – és tényleg: Mi értelme van egy ismeretlen autósnak itt üzengetni?) Na, be is indultak a kommentelők rendesen, én pedig időnként felnyerítettem, mert szerencsére sok szellemes beszólás is érkezett a poszt alá. Inkább szórakoztat, mint bosszant az emberi butaság. De valahol legmélyen mégis keserű vagyok és továbbra is azt kérdezem, mi a fene van velünk? És hogyan is volt ez a facebook előtti időkben?
Ha engem anno a nyóckerben zavartak a cigány fiatalok az ablakunk alatt, mert odajártak szórakozni, kimentem hozzájuk és megkértem őket, hogy két házzal arrébb kiabáljanak, mert nem tudnak aludni a gyerekeim. És mi történt? Bocsánatot kértek és arrébb mentek. Aztán ezt eljátszottuk majd minden nap, meg persze volt, hogy szóltunk a járőröknek is, ha éppen kevésbé volt megértő az aznapi banda, de körülbelül félév alatt mindenkihez eljutott, hogy ne a mi lakásunk előtt dorbézoljon a jónép.
Otthon, a faluban, ha valakivel gond volt, az ember szintén odament és megmondta neki. Vagy ha nem neki, akkor tett róla, hogy eljusson a panasz az illetőhöz. Aztán vagy szétverték egymást, vagy máshogy oldották meg a dolgot. A faluban persze azonnal elterjedt a hír, három nap múlva pedig már ismét más témát találtak az emberek maguknak a lócán. Annak idején az egyszeri Erzsi néni volt a facebook, ma a Zuckerberg féle a pletykalóca. vagyis lehet, hogy minden ugyanolyan? Talán annyi csak a különbség, hogy ma mindenki úgy érzi, beszélnie kell. Ha nincs miről, akkor is. Az internettel megmutathatja a „legkisebb” ember is, hogy valaki. (Nemrég még én is. De aztán rájöttem, inkább blogba fojtom mondandómat. Sokkal több komment belefér.)
De tényleg, miért is panasz-posztolgatunk szünet nélkül? Úgy tűnik, ha otthon minden oké, akkor azért, ha semmi sem oké, akkor azért. Az ember unalmában és elismerés utáni vágyában posztolgat, véleményez, káromkodik és panaszkodik? (A profik akár egyszerre is.) Egyértelmű. Azért. Mert az olyan jóleső tud lenni. Azért. Dudáltál, bazdmeg? Azért. Kirakattál 30-as táblát, rohadék? Azért. Füvet nyírsz vasárnap, te utolsó szemét? Akkor azért. Vagy mert mindenki antiszociális a helyi SZTK-ban, a kisboltban, ahol amúgy is romlott az összes áru. Azért. És különben is, minek keresel kozmetikust, állatorvost? Azért? Ne találjál kutyát, főleg ne is írd ki! Úgyis jól megmondjuk majd a véleményünket. Azért. Kellene egy vonatjárat-infó? Inkább menekülj, mert bekommentelünk a kérdésed alá! Na azért!
Itt tényleg ilyen témákon gyilkolják virtuális halomra egymást a lakók, és képesek hetekig veszekedni. Nem három napig, hetekig. Az már alap, hogy szidalmazva ugatnak egymás mondandójába ránézésre kulturált, fiatal hölgyek, magamkorú anyukák, és még büszkék is, hogy jól megmondták. A fenti stílusban. A kedvenceim közé tartoznak az olyan női arcoskodások, mint a “ha lett volna nálam balta, biztos kimegyek és levágom a pöcsét” vagy kapásból a megszólításban egy “te legalja senki” titulus. Persze a férfiakat sem kell félteni a kivagyiságtól, hiszen mindegyik játssza az alfahímet, mégis engem, a majdnem sztereotípiákban felnőtt nőt, jobban zavar, ha a “gyengébbik nem” szájából hallok ilyen mocskolódásokat.
De van megoldás! Szervezek egy népi bicskanyitogatós találkozót. Ideális lenne erre egy közösségi ház, amelynek falain darts táblák sorakoznak, bennük egy-egy fűnyírós, ugató kutyás, dudálós, stb. képpel. Mindenkinek jut három nyíl – vagy lehet hozni saját bicskát, kést, gerelyt -, aztán dobálhatunk, amennyit nem szégyellünk. Aki kilenc nyilas kiszállót produkál, kap egy igazi Elsőbbség adás kötelező-táblát a háza elé ajándékba. Aztán lesz több tuskó is. Mármint fa. Itt mindenki két órát gyakorolhat fejszével, baltával, bárddal, miegyébbel. Cél, hogy mihamarabb meglegyen Pista bácsi téli tüzelője. Saját felszerelés szükséges. Természetesen lesz akkora hely is a közösségi térben, ahol a lasszódobást is gyakorolhatjuk. Így a „Csak jöjjön a mi utcánkba, úgy elkapom, hogy csak na” – emberek is profin várhatják áldozataikat. A csendesebben fortyogóknak külön suttogó szoba és kismillió diktafon áll rendelkezésre, amire felmondhatják bújukat-bajukat, majd szerényen bólintva eltávozhatnak. A nagyokosok ebből hangoskönyvet készítenek, amit CD-n árulunk majd a következő főtéri kirakodó vásáron. Lesz hol erre, hol arra forgó körhinta is, ezért a köpönyegükkel nem igen bírók is megfelelő szórakozásra lelhetnek.
És persze jönnek a vurstlisok, perecesek, gólyalábasok, mert hát a gyereknek is be kell tömni valamivel a pofáját, hisz már most akkora neki is, mint Erzsi néninek a lócán. Mert az ember nem változik, csak az a fránya pad.