Minden reggel nagyon kíváncsian ébredek fel, vajon mit dob nekem aznapra az élet. Pontosabban milyen témát, amiről írni fogok. Mert ugyan van talonban mindig jó pár, de – hangulatember lévén – azt vetem papírra, ami éppen nagyon foglalkoztat. Vagy csak éppen előttem van. Mint például a fiam keze. Ami sajtszagú. Ennek köszönhetően Demjén Rózsi Holdját kezdtem el dúdolászni, és a héten immáron másodszor fordult meg a fejemben, hogy talán tényleg baj van az emeleten.
Sokkal rosszabb azonban, hogy a kicsinél is fennáll ez a gyanú. Persze nem szabad azonnal a legrosszabbra gondolni, de tegnap az ultrahangos nővér megijesztett. Agykamratágulatot diagnosztizált, nem is kicsit, meg valamit a hasában is talált, de azt elbagatellizáltuk. A lényeg, hogy aggódunk, mert csak keddre kaptunk időpontot a neurológián. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, fellapoztam az internetet is a témában – így kell igazán kikészíteni magunkat -, mert halvány lila gőzöm sem volt a tágulat lényegéről. Már akkor is tudtam, hogy nem kellene ilyet csinálnom, pláne nem néhány fórumba beleolvasnom, de már veszett fejsze nyele, megtettem. Öt perc múlva aztán ki is lőttem a gépet. Inkább nem akarom tudni, elég lesz majd jövőhéten. Ráadásul az első két gyerekemnél nem is volt ilyen koponyaszűrés – vagy csak nem emlékszem -, és a háziorvos szerint, lehet, hogy nekik is volt hasonló problémájuk. Nos, igen, jobb volt akkor, hogy nem vizsgáltak mindenre. A fene ezt a nagy alaposságot mostanában. Kinek hiányzik, hogy minden miatt aggódjon?
Persze tudom én, így a jobb, mert ha később gond van, akkor már hiába sírok, de akkor sem hiányoznak ilyen infók. Hinnem kell a szememnek, megmondta az orvos is. Bízzak abban, amit látok, hogy ti. jól fejlődik, jól van, sokat mosolyog és most már játszik is egyedül.
És különben is tennem kell a sajtszag ellen. Mert az nekem nem fér össze, hogy pici baba és büdös baba. Nagyon várom, hogy többet legyen nyitva a tenyere, és ne mindig csak bokszoló állást vegyen fel velem szemben, mert akkor talán könnyebben tisztíthatom és nem pálik be. Esküszöm, a lábam ahhoz képest ámbraillatú. Na jó, persze most túloztam, nem olyan vészes a helyzet, de hogy a gyerekem zokniszöszös és sajtszagú kezekkel bír, az azért már reklámért kiállt. Össze is foghatnánk mi, szülők, hogy melyik gyerekünknek milyen extra “tulajdonságai” vannak. Aztán forgatnánk belőle egy jó kis egy perces videoanyagot és pénzt gyűjtenénk magunknak. A video címe az lehetne, hogy “Én bírom. Hát te?”, vagy valami hasonló, és jöhetne a sok trappista-gyerek, meg szöszbaba és nyálcsecsemőkirály.
De most komolyan. Vannak babák, akik tényleg segítségre szorulnak. És nem csak babák, mások is.
Mióta hivatalosan is Terézanyu lehetek – a pályázatom kapcsán bekerülhettem közéjük – még inkább szívügyem a segítség. Most is van jó pár hely, ami számít ránk. És nem, ne kérdezd, hogy minek és miből? És ne mond, hogy nekem is megvan a magam baja. Mert például nekem most bőven megvan, de eszembe nem jutna azt mondani, hogy most nem adok oda egy fagyi árát, bocsi. Vagy egy mozijegyét.
Ha más nem, hát legyél önző, és adj, hogy egyszer majd neked is adjanak. Persze jobb lenne, ha egyszerűen csak jólesne neked is. Semmibe nem kerül bedobni egy húszast a Deichmannos vagy Mekis perselybe, adakozhatsz a Tescoban is a pénztárnál, rendelkezhetsz az 1 százalékodról is még, de ha gondolod, akkor küldj egy ezrest a Hospice-osoknak vagy mondjuk ide: https://2017.swimathon.hu/swimmer/kucsinka-gabi/
(Igazán egyedi video pedig itt van hozzá.)
Tényleg nem milliókról van szó. Ahogy a kedvenc Nyugatis koldusom tábláján állt: „Neked 20 forint semmi, de nekem egy vacsora lehet.”
| Ez a finom répasnack pont ki is jön 2×20 forintból. |