Van egy online oldal, ami a főnököknek segít kordában tartani a munkavállalóik munkaidejét. Konkrétan ahhoz kínál tehát segítséget, hogy mérni tudja a dolgozók effektív munkavégzését.
Mit is értenek alatta? A technika/alkalmazás/varázslat méri a pisi- és cigiszünetet, a facebookozást, a felesleges adminisztrációt, az evésre fordított időt, a telefonálgatásokat, szóval mindent, ami nem kapcsolódik szorosan a munkához. A nap végén aztán levonja a nyolc órából a más-időt és megkapja, mennyit is dolgozott valójában a beosztott.
Amikor ezt olvastam, összekapódott a gyomrom. De tényleg. Eszembe jutott a volt munkahelyem, ahol valami hasonlóval próbálkozott a felettesem. Megalázó volt. És nem azért, mert figyelt engem, hanem azért mert nem bízott bennem. Percre pontosan mérte, mennyi időt töltök cigizéssel egy nap, mennyit vagyok irodán kívül (azt persze már nem nézte, hogy miért), vagy mennyit beszélgetek más kollégákkal. Hiába végeztem minden feladatommal határidőre és jól, hiába voltak túlóráim, elégedetlen volt, én pedig ebben a bizalmatlan légkörben egyre rosszabbul éreztem magam. Ráadásul nálam az is tudható, hogy alapvetően gyorsan dolgozom, sokszor rövidebb idő alatt végzek a munkával, mint mások, így volt időm kikapcsolódni is néha.
Az egyetemen például pont erre irányulóan végeztünk egyszer egy kísérletet. A ceruzánkkal kellett kopognunk az egy másodperces ütemet egészen egy percen keresztül. Valaki másnak meg azt kellett figyelnie, hogy kb. fél perc elteltével lassultunk vagy gyorsultunk-e. Ha ez utóbbi, akkor gyorsnak minősíthető alaptempóban élünk, ha előbbi, akkor az ellenkezője. Én úgy felgyorsultam, hogy csak na.
Szerintem ma este ezt kipróbálom a kislányomnál is, mert nála lassabb embert talán még nem is láttam. És ez nem annak tudható be, hogy gyermek, ezáltal egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni (a tükör előtt már képtelen gyorsan felvenni a cipőjét, mert magát bámulja), hanem valószínűleg egyszerűen csak ilyen.
Ugyanez van akkor is, ha megy a tévé. Nincs az az isten, hogy olyankor a keze ne egy lassított felvétel szerint mozogjon. A legnagyobb titok azonban az a számomra, hogy mi a fenét csinál a fürdőben órákig, amikor csak zuhanyozni megy be. Ő még nem sminkel, nem manikűröz, nem fodrászkodik, mégis több mint 5 percbe telik, míg leveszi a zokniját. És ez nem túlzás. Sokszor ő maga kéri, hogy mondjam neki rendszeres időközönként az időt, mert úgy tud rendesen elkészülni a dolgaival. (Ha reggel hallanátok, olyan vagyok, mint egy kakukkos óra, ami 15 percenként jelez. Az esti lefekvésnél dettó.)
De ugyanez a helyzet akkor is, ha megkérem, hogy pakoljon be a táskájába. A legtöbbször egy negyedóra múlva rákérdezek, hogy áll vele és kiderül, hogy még el sem kezdte. Viszont nem is csinált mást helyette, tehát megint csak talány, mivel ment el 15 perce. Ilyenkor persze kérdő tekintetemre csak az a válasza, hogy tudod, hogy lassú vagyok.
Pedig reggelente egyre ügyesebb, és mostanra már 35-40 perc is elég ébredéstől iskolába indulásig.
Be is fogom nekik is vezetni itthon a time-managementet. Korábban az abszolút halogatós típus voltam, aki a nem-szeretem-dolgokat mindig az utolsó pillanatra hagyta. Ez az utóbbi pár évben megváltozott és most már kifejezetten büszke vagyok magamra. Nálam az egész time-magement (vagy keressünk rá egy magyar szót, mondjuk időgazdálkodás – ez annyira azért nem tetszik) lényege, hogy ne keressünk kifogásokat, illetve hogy ne akarjunk a lehetetlennel is elbánni.
Ez most a baba mellett a következő 4 egyszerű pontban foglalható össze:
- Még este végiggondolom, milyen elintéznivalóim vannak, és kategorizálom azokat: fontos, kevésbé fontos, elhagyható. Aztán másnap eszerint tevékenykedem.
- Ha a kicsi napközben alszik, én is alszom. Ha nem vagyok fáradt, akkor a hobbimnak élek. Ez feltölt, felpörget, és biztosan eljutok majd emiatt a 3. pontban foglaltakhoz is.
- Csinálok valami hasznosat: beszélgetek a nagyokkal, de a babával is (hadd fejlődjön!), a párommal, vagy bárkivel a családomból, és legalább egy főétkezést elkészítek. A többihez segítséget kérek.
- Megtanultam lemondani: ha a baba nyűgösebb, elfogadtam, hogy nem tudok kedvenc elfoglaltságommal foglalkozni (nálam ez az írás), de ne hagyom, hogy azért minden percemet ő határozza meg.
Én eszerint a négy pont szerint élek, így mindig mindenre van időm. Mert az írást meg tudom szakítani egy nap többször is (akinek nem ilyen a hobbija, annak nehezebb persze), a főzésben már profi vagyok, így akár rajtam a babával is képes vagyok három fogásos kajára (persze nélküle könnyebb), a szánk szünet nélkül jár, így a beszélgetéseinkben sincs hiba, és tényleg minden nap csinálok valami hasznosat a háztartásban is: egyik nap a szekrényemet rakom rendbe, másnap a felesleges tárgyakat szedem össze és dobom ki, harmadik nap a gyerekek ruháit szelektálom, negyedik nap elintézem az összes befizetést, stb.
Persze van, hogy mindez csak nagyon lassan megy, vagy hogy az ebéd is csak egy fogásból áll, de nem hiszem, hogy ez baj. A kulcsszó a türelem és az elfogadás. Meg egy megértő és támogató család. Ha ez van, minden van. Ha valamelyik nincs, akkor sincs lehetetlen, mert minden csak rajtunk múlik.
Úgyhogy lassan ki kell találnom, hogyan illesztem be a tornát is a napjaimba, mert mindjárt lejár a gyermekágy és nem lehet több kifogásom. Meg tojást is kell festeni és valahogy el akarok jutni a lányom énekversenyére is. Szeretné, hogy ott legyek. Teljesen elérzékenyültem. Szó mi szó, a versenyre is együtt készültünk. Én adtam meg sokszor a kezdőhangot. Ha a pici szopi közben rámharapott, akkor kicsit magasabbat, de szerintem klasszul felkészültünk. Mert bizony ennek is kellett helyet találni a napjainkban: zuhanyzás alatt, terítés közben, meseolvasás után vagy épp a babaaltatáskor.
Tehát nincs kifogás. Az időt pedig véletlenül se mérjük közben. Én egy nap 19-20 órát ébren vagyok, így bátran mondhatom, minden bele fog férni, ami fontos. Hajrá!