Egy napja vacillálok, hogy írjak-e erről a témáról vagy sem. Sok olvasóm szereti, hogy mindenféle dolgokkal foglalkozom a blogomban, páran inkább csak a babás sztorikat olvasgatnák, páran pedig a visszaemlékezéseimen szórakoznak jókat. De van, hogy belőlem kikívánkoznak olyan hangok is, amelyek nem feltétlenül növelik az olvasók számát, mégis kötelességemnek érzem, hogy írjak róluk.
Valamelyik bejegyzésemben éppen azzal foglalkoztam, hogy féltem a reformer iskolákat, a kicsit másokat, vagyis konkrétan a lányom volt suliját is, mert ott még a gyermek érték. A Mindenki kapcsán is éppen őket dicsőítettem. De ahhoz, hogy teljes legyen a kép, az elejéről kell kezdenem a sztorit.
Amikor Pannit iskolaéretté nyilvánították (elég sokára találták ki, hogy az-e…), nem volt sok választásom abban, hová vigyem. A körzeti iskolája – elnézést kérek mindenkitől – tulajdonképpen a gettó elfekvője volt. Egyszer bementem, és nagyon vártam, hogy eljöhessek onnan. Nem azért, mert tulajdonképpen roma suli volt, hanem azért, mert abban a pár percben, amit láttam, rendesen szorongóvá váltam. Pedig tanítottam én már javítós gyerekeket is, mégis azonnal tudtam, hogy ebbe a suliba nem hozom az enyémeket. Itt a tanárnak nem volt szava. A diákok ki-bejárkáltak csengő után is, a portás próbálta őket irányítani, de persze kevés sikerrel. Tiszta amerikai film-utánérzésem volt, amiben a harlemi utcagyerekek iskolai életét mutatják be.
Miután eldöntöttem tehát, hogy a körzetibe nem, több iskola közül is választhattunk. (Simán bevállaltam volna az ügy érdekében a lakcím-átíratást is.) Eléggé válogatós vagyok ilyen téren, és ahogy egy gyermekmegőrző oktatási intézménybe, úgy egy iskolai börtönbe vagy versenyistállóba sem adnám be soha a gyerekeimet. Mivel tanár vagyok, elég hamar – akár egy honlap alapján – kialakul bennem egy kép az iskolákról, és rendszerint nem tévedek. A végére egy suli maradt csak a listámon, amivel az volt az egyedüli bajom, hogy a zenei képzése kapcsolódik az egyházhoz. Vagyis, hogy a gyerekek kötelezően “kisegítenek”, énekelnek a vasárnapi miséken.
Jómagam nem vallásosként nevelkedtem, és a gyerekeim sem ilyen nevelést kaptak tőlem/tőlünk (persze csak papíron, mert az értékítéletünk igenis szent), mert világéletemben azt vallottam, hogy rájuk akarom bízni ezt a kérdést. Éppen ezért nálunk otthon ugyanúgy megtalálható a Biblia, mint ahogy számos könyv a Dalai lámától, vagy egyéb világvallásokat érintő művek is. Szóval tartottam az iskolától és tartottam saját magamtól is, mert nem gondoltam volna soha, hogy én a gyermekemmel kéthetente misén fogok ülni csak azért, mert ő ott énekel. Még az exemmel is összevesztem egyszer, mert nagyon nem akartam az egyház közelébe kerülni. Aztán döntött a józan ész, bementünk, körbe néztünk a suliban, beszéltünk egy csomó szülővel és megadtuk magunkat az iskola egyedi hívószavának. Életünk egyik legjobb döntése volt, a lányom pedig a legboldogabb csemeték egyike a suliban.
Egy idő után a miséket is megszoktuk, a kórus valóban fantasztikusan énekelt mindig, és ha tehetem, videón néha még most is visszanézek egy-egy fellépést.
Mert az iskola életét mégsem az egyházi éneklések és kapcsolatok határozták meg, a tanárok mindenüket odaadták a gyermekekért, az oktatási módszereik nagyon barátságosak, az iskola tényleg gyermekcentrikus, nem csoda, hogy rendszerint zárásig ott maradtak (este hatig) az enyémek is.
Erre most azt olvasom, hogy fenntartóváltás lesz. Bejelentkezett az egyház. 200 kilométerről. Hogy ő átvenné a sulit az államtól. Naná. Végül is a híradóban is elhangzott, hogy ez az ország keresztény ország, hogy az egyházi iskoláknak van jövője, de nem gondoltam erre a lépésre. Tényleg nem. Pedig logikus. Az önkormányzatoktól az állam visszavette a sulikat, most pedig szépen kiárusítja az egyházaknak. Akár lehetne ez jó is, mert az egyházi iskoláknak jelenleg több pénze van, a gyerekek így – elvileg – színvonalasabb oktatásban részesülhetnek (erről külön megvan persze a véleményem) és az egyházi kapcsolatoknak köszönhetően több helyre is eljuthatnak. Cserébe csak azt kell tenni, amit az egyház kér. Először csak pár misei éneket, aztán már reggeli közös imádságot is akár. Csak azt nem kérdezik meg senkitől, aki érintett, hogy ő mely felekezethez tartozik. Mert például pont a lányom volt iskolájában senki sem ahhoz, mint az igénylő egyház. Érdekes helyzet áll így elő és nem tudni, mi lesz a végkifejlet.
Persze, ha a szülők többsége nemet mond a váltásra, talán minden marad a régiben. Csak azt nem tudom, össze lehet-e szedni pár nap alatt pár száz szülőt, hogy hétköznap elmenjen a gyűlésre és meglegyen az 50+1 %. (Ennyi kell a többséghez. Gondolom én. A hivatalos levélben csak a többség szó áll, de hát láttunk mi már karón varjút….)
Mert nem kapkodták el az esemény meghirdetését odafent és mi, szülők és az iskola tanárai csak kapkodjuk a fejünket idelent. És igen, én is, aki már nem érintett az iskola dolgaiban, mégis a szívem facsarodik érte. Hisz végre volt egy olyan oktatási intézmény, ahol még én is szívesen tanítottam volna, s ahová bármikor gondolkodás nélkül visszavinném a gyerekeimet, ha úgy adódna. De így?!
És nem azzal van gondom, hogy létezik vallás, meg egyházak és egyházi iskolák. Nem. Azzal azonban nagyon, hogy egy egyedi oktatási intézményt akarnak gyökerestől megváltoztatni, átalakítani, és a tanulóit más-vallásúvá, egyáltalán vallásossá tenni, vagy éppenséggel eltávozásra „kényszeríteni”.
Csak remélhetem, hogy a szülők tényleg el tudnak szabadulni a munkahelyeikről, és ott tudnak lenni elegen a közgyűlésen. Ahogy a kerület másik iskolájának szülei is. Mert nemcsak a lányom volt suliját akarják bekebelezni, hanem a kerület többi iskolájáért is jelentkeztek már az egyházak. És egyre több iskola lesz érintett.
Magyarország, Budapest, Nyócker, én így nagyon nem szeretlek.