Többször olvastam, hallottam már a szülés utáni depresszióról, és mivel nálam a hajlam diagnosztizált, fokozottan odafigyelek minden ilyesmire. Az egyik bulvárcikkben arról volt szó, hogy ez tabutéma és milyen jó, hogy már a sztárok is nyíltan fel merik vállalni, hogy szülés utáni depresszióban szenvednek. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma még mindig szégyelljük. Úgy döntöttem hát, beszéljünk erről is teljesen természetesen. Persze nem vagyok a legjobb példa, mert, mint említettem, nem én lennék az a tipikus szakkönyvbe illő beteg, inkább a depi light verziót képviselem, de azt hiszem, kezdetnek a saját élményeim is megteszik.
Nézzük az elejéről! 17- 18 éves voltam, amikor életem első igazi szerelmi csalódása olyan sokként ért, hogy évekig nem tudtam kilábalni belőle. Nagyon sokszor váratlanul tört rám a sírás, ami addig fajult, hogy enyhe rángatózás, ringás lett belőle, a fogaim vacogtak, én pedig csak bőgtem és bőgtem. Mintegy 45-60 percen keresztül. Körülbelül havonta jött ez elő, ezért olyannyira nem is zavart. Ráfogtam a menstruációra, meg a saját gyengeségemre, önelnemfogadásomra.
Aztán főiskolán gyakrabban jelentkeztek ezek a rohamszerű sírások, mindig váratlanul, akár az utcán is. Ilyenkor annyira legyengültem, hogy muszáj voltam leülni vagy lefeküdni. Egyszer éppen egy buliból mentem haza egy haverral, amikor ismételten rámtört a sírás. Nem tudtam továbbmenni, az utcán csuklottam össze. Szegény srác hirtelen azt sem tudta, mit tegyen, én pedig nem tudtam beszélni, hogy megnyugtassam, egy óra múlva az egész elmúlik. Végül úgy döntött, elvisz valahogy a kórházba. Most sem tudom, miként keveredtünk oda. Csak arra emlékszem, hogy szünet nélkül sírtam, nem tudtam beszélni, artikulátlan hangok jöttek ki belőlem, a srác nagyon ki volt bukva, az orvosok pedig marhára nem törődtek velem. Azt hitték drogos vagyok. Több mint egy óra telt el, mire valaki is odajött, hogy megkérdezze, mi a baj. Mikor kiderült, hogy színjózan vagyok, hirtelen felgyorsultak az események. Kaptam injekciót, csináltak mindenféle vizsgálatokat, befektettek egy napra, majd átvittek a pszichiátriára, ahol további vizsgálatok vártak rám. A vége az volt, hogy nincsen szerotoninom, ezért Prozacot kell szednem és sokat pihennem.
Abban az időben nem jutottunk napi szinten internethez (sőt, heti szinten sem), így a könyvtárban néztem utána a gyógyszernek és a problémámnak, hogy valamelyest képben legyek. Havonta jártam kontrollra, a rohamok szépen megszűntek, jól éreztem magam, pusztán egy gondom volt: a gyógyszer annyira leszedált, hogy nem tudtam a fősulin rendesen odafigyelni az órákon és sokszor bealudtam. Fél év után ezért makkegészségesnek nyilvánítottam magam és abbahagytam a kezelést.
Aztán persze elölről kezdődött minden. Viszont már tudtam, mi is a bajom, így igyekeztem hamar túllenni a rohamokon. Mindig ugyanúgy indult, ezért gyorsan felismertem, hogy gond van és fel tudtam rá készülni. Tulajdonképpen megtanultam együtt élni vele és úgy tekintettem rá, mint egy egyszerű sírógörcsre. Azt sem zavart, hogy akkoriban a feszültségeket nemcsak ezekkel a rohamokkal, hanem önkéntelen hányással is oldottam. Sosem volt jó a gyomrom, tudtam, hogy odamegy az “ideg”.
Több mint húsz évig éltem így. Emiatt a betegség miatt veszítettem el a multis állásomat is. Pedig nagyon igyekeztem, hogy a munkahelyeimen ne jöjjön elő ez a probléma. Én balga, azt hittem, megfékezhetem. Mindig ugyanúgy indult: elkezdett zsibbadni a jobb alkarom, aztán a felkarom is. Utána olyan érzés volt, mintha két erős kéz nyomná a vállaimat, egészen addig, hogy le kellett dőlnöm az asztalra (vagy bárhová, mert a nyomás erősödik). Utána jöttek a könnyek, egyre több, egyre mélyebbről, egyre hangosabban. Aztán az elnémulás, mintha a beszédközpont akarna leállni. Ha jó helyen voltam, akkor egyszerűen kivártam, míg elmúlik, a végén estleg egy kis darab csokoládét bekaptam, mert az gyorsította a regenerálódást. Az egész tehát randa látvány, de túlélhető. Viszont marhára elegem lett belőle.
És a páromnak is, aki elvitt orvoshoz, hiába mondtam neki, hogy tudom, mi a gondom. Ő hajthatatlan volt és csak azon kaptam magam, hogy ismét pszichiáternél vagyok és ismét bőgök. Újabb gyógyszerek, rendszeres konzultáció, a rohamok csökkentek, de én nem voltam boldog. Nem akartam gyógyszereken élni életem végéig. Keresni kezdtem valami más megoldást. Végre felnőttem annyira, hogy ne vegyem magától értetődőnek a betegségemet. A pszichiáterem ugyanis azt mondta, hogy valóban egy középsúlyos depresszióra hajaz a problémám, de ez inkább valamilyen pánikbetegség. Hát belemerültem a témába és a világ legegyszerűbb módszerével másfél éve teljesen tünetmentessé varázsoltam a testem. Egy egyszerű légzéstechnikáról van szó (háromig be, nyolcig-tízig ki), ami az ilyen, nem annyira súlyos esetekben csodákra képes. Istenem, ha ezt már gimisként is tudtam volna!
De a lényeg, hogy kezemben van ez a módszer, és ha nagyon kibuknék, vagy újra érezném a zsibbadást, csak elkezdek tudatosan lélegezni. Mostanában lehet, hogy szükségem is lesz rá, mert a szülés utáni depresszió szele megkörnyékezett és nagyon sokat pityergek. Na jó, bőgök, mint állat. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy nálam nem erről a depiről van szó, mégis oda kell figyelnem, mert a családomnak fontos, hogy egy mosolygós anya várja őket itthon.
De ez – valljuk be – az első hat hétben elég nehéz: az ember nem alszik, ebből adódóan meglehetősen fáradt, ingerült. Jómagam nagyon kövér is lettem, ami tovább nehezíti a jókedv fenntartását (egyáltalán meglétét), és ebből adódóan nem is mozdulok ki. Továbbra sem. Még szerencse, hogy van egy erkélyünk, ahová odasüt a napocska, így mégis csak van hol D-vitaminoznom.
Mert nem adom fel és ezúttal is le fogom győzni önmagam. Előbb-utóbb.