Több dolog is foglalkoztat a babavárás mellett. Mostanában voltak mindenféle nagy kulturális versenyek világszerte, mint az Oscar, az Arany Medve vagy a Dal itthon.
Na, nem mintha ez utóbbit én egy szintre tenném az előbbi kettővel, de az embereket mindegyik foglalkoztatja, engem pedig az emberek, meg a miértjeik.
Becsületesen elárulom, hogy soha nem érdekelt az Oscar. Az sem, hogy egy film Oscar díjas-e, vagy Golden Globe-os, vagy bármi. (Ugyanígy vagyok a Nobel-díjas könyvekkel is.) Az meg végképp nem, hogy ki miben vonul a vörös szőnyegen. Ezután sem fog érdekelni, hogy milyen kitűntetéseket halmozott fel egy-egy alkotás, mert nem olyan fából faragtag. Én azt szeretem, ha valami hat rám. Pont, ahogy a festményeknél, fotóknál, bárminél. Nem is fogok senkivel sem vitatkozni azon, hogy mitől jó vagy rossz egy Picasso kép, mennyire giccses vagy sem egy fotó – és nem csak azért, mert nincsen képesítésem hozzá, hanem mert nincs semmi értelme. De nagyon szeretem azt az érzést, amikor valami tetszik, amikor valami feldob, elgondolkodtat vagy csak egyszerűen jó kedvre derít. A Kaliforniai álmot például tuti nem fogom megtekinteni, mert nem szeretem a musicaleket, éppen ezért nem is érdekel. Attól még lehet remek alkotás.
Soha nem néztem meg tehát azért filmet, mert halálra ajnározta a média, vagy mert bezsebelt száz jelölést, ötven díjat. Általában a barátaim, rokonaim ajánlására ülök le a képernyők elé, vagy azért, mert egy klassz kis beharangozó felkeltette az érdeklődésemet, tehát egyszerű kíváncsiságból. Most is van pár alkotás a listámon, amelyek arra várnak, hogy velük kapcsolódjak ki. (Ilyen többek között Szabó István rendezésében Az Ajtó, amit ugyan évekkel korábban már olvastam eredetiben és nagyon szerettem, de a filmhez még nem volt szerencsém. Remélem, el is jutok addig egyszer.) Ahogy a Saul fiát is csak egy évvel a díjátadó után sikerült megnéznem, vagy pl. a Sorstalanságot még mindig nem olvastam el.
A Mindenkit viszont már korábban volt szerencsém megtekinteni, pont abban a pár órás időintervallumban, amikor még a tél közepén elérhető volt a neten. És az is nagyon tetszett. Biztosan eszembe juttatta a saját énekkaros múltamat, vagy amikor engem kért meg a tanárunk, hogy visszafogottabban énekeljek az egyik népdaléneklési verseny döntőjében, mert annyira beteg voltam, hogy teljesen tönkretettem volna az eltűnt hangommal a szereplést. Sajnos azok a fránya puskamikrofonok így is mindent érzékeltettek, mi pedig nem nyertünk. Napokig zokogtam, pedig az orvos is megtett mindent előtte, hogy időben visszahozza a hangszálaimat. Ráadásul én is könyörögtem a tanárnőnknek, hogy állítson be valaki mást helyettem a négyesünkbe. De ő hallani sem akart erről: azt mondta, így vagyunk egy egész – két alt, két szoprán. Végtelenül szomorú voltam a végén, hogy a többiek elestek egy díjtól miattam, és bár egyikük sem haragudott rám a négyesünkből és a tanárnő is azon volt, hogy megvigasztaljon, én mai napig nem tudom elfelejteni azt a versenyt. Pedig nem ártana. Talán a Mindenki begyógyítja ezt a bolond kis sebemet, mert pont arra világított rá, hogy az én tanárnőm mennyire fantasztikus ember is volt. Mai napig jó szívvel gondolok rá.
De haladjunk tovább: ott van az Arany Medve Díj. Mindig jobban izgattak a kisebb versenyek, mint a világméretű gálák, de itt sem érdekelnek a háttérvillogások. Mivel a rendezőnő legutóbbi nagyfilmjét imádtam, nem volt kérdés, hogy figyeltem, mi lesz a legújabb filmjének sorsa. Aztán, hogy hány év múlva nézhetem meg magam is a Testről és lélekről-t, az már más kérdés. Mindenesetre felírtam a listámra. Kezd nagyon hosszú lenni, hiszen mióta gyerekeim vannak, nagyon sok pótolni való gyűlik. No, nem baj, majd, ha kolisok lesznek – szoktuk otthon mondani.
És akkor jöjjön a Dal. Na, ezt is utoljára akkor néztem, amikor Friderika kijutott. Annak is van vagy száz éve. Azóta pusztán a szalagcímeknek köszönhetően követtem a versenyek alakulását, és az egyetlen, akinek szorítottam, Rúzsa Magdi volt. Mert szerettem azt a dalát. Most sem néztem a versenyt, de a fb világában egyszerűen nem lehet kikerülni, hogy ne tudjak róla. Meg az emberek véleményéről, amelyek olyan vegyesek voltak, hogy csak megnéztem utólag a győztes produkciót és meghallgattam még pár döntős zeneszámot. Nos, mint a fentiekből kiderült, szeretem a népzenét, néptáncoltam is nyolc évig. Sajnos nem vagyok profi a “szakmában”, és már nem is kívánok az lenni, de a zenében is hagyom, hogy a szívem vigyen, ne a divat vagy az emberek véleménye.
Ez az idei győztes produkció fülbemászó, arra készült, hogy a kinti versenyen elnyerje az emberek tetszését, és ennyi. Se jót, se rosszat nem akarok róla mondani, mert egyrészt nem tisztem, másrészt, mert nem az én stílusom ez a zene: számomra messze van mind a cigány népzenétől, mind az egységes zenei hangzástól, én túlságosan eklektikusnak találom. Ami persze nem biztos, hogy baj. Egy dolog zavar csak: hozzá nem értő újságírók elemzik, értelmezik, s mintegy irányadónak tekintve véleményezik ezt a nótát. Sőt, egyikük odáig ment, hogy, “… ha nincsenek cigányzenészek, magyar népzene sincs – az 1970-es évekig jószerivel csak ők kísérték a magyar dalokat, nekik köszönhető az a megszólalás, amire mindig könnybe lábad a szemünk.” Amikor népzenéről, a magyar népzene alakulásáról olvasok ilyen alkotások kapcsán ilyesmit, mindig fáj egy kicsit a butaság. De legutóbb megfogadtam, hogy nem fogok kommentelgetni a hasonló cikkek alá, hagyom, hogy megmossák mások az író fejét. Mert nem a negatív vagy pozitív vélemények irritálnak (persze néha azok is) hanem sokkal inkább a szakszerűtlenség, a tudálékosság, illetve, ha valaki a többiek után megy saját meggyőződés nélkül.
Mert nem baj, ha a szomszédnak pont a háttérvillogás tetszik, ha a barátnőmet csak a szép dekorációk érdeklik egy díjkiosztó kapcsán, ha sokan a szerintem-műzenét, a szerintem-giccses fotókat, a szerintem-gagyi filmeket szeretik. Csak jó lenne, ha ezt mindenki fel is tudná vállalni. Mert a sznobizmus gázabb, mint a stílustalanság. Ez utóbbi ugyanis nagyon sok mindentől függ. Az előbbi pedig egyszerű önbizalomhiány és butaság.