Döbbenetes, mekkora ereje van a természetnek. Nem a tűzvészekre, cunamikra vagy tornádókra gondolok, hanem a közelgő tavasz első hatásaira. Annyival másabb úgy ébredni, hogy már szinte teljesen világos van fél hétkor is és végre nem kell azzal szenvedni, hogy zseblámpafénynél keressem meg a gyerekek aznapi ruháit. Gondolom, mindenkinek megvan az érzés, amikor a hirtelen felkapcsolt lámpa fénye szétégeti a retinát. Na, a gyerekeim visítva képesek tiltakozni ellene, amitől az én fülem megy tönkre és nyűgösen indul a reggel. Hát nem vagyok bolond, hogy elcsesszem a napunkat, marad a zseblámpa.
Édesapám persze nem volt ennyire kíméletes velünk. Alapból is egy nagyon erős, markáns férfi, aki – ha éppen nem hajnalban ment el a munkába – maga ébresztett bennünket. Mindig pontban fél hétkor.
Ez úgy zajlott, hogy a saját stílusában kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, amitől beleremegett a ház is (mai napig egyedi az ajtónyitása, simán felismerhető vakon is), aztán egy laza mozdulattal odacsapott a villanykapcsolóra (második házremegés), és erős hangján, szinte ellentmondást nem tűrve, kijelentette, hogy ébresztő. Mi persze mind a hárman azonnal egy keserűen elnyújtott neeeeee-vel reagáltunk és könyörögtünk a sötétért. De apu addigra már vissza is viharzott a konyhába, hogy előkészítse a reggelinket, mi pedig totál kábult fejelt, félig nyitott szemmel (én speciell konkrétan tényleg mindig csak az egyik szememmel kóstolgattam a természetellenes fényt) igyekeztünk felkelni.
A hugicám fejlesztette ezt igazán tökélyre. Visszaélve azzal, hogy ő sokkal fiatalabb, mint mi, félig alvó állapotban ült az ágyon, nekünk pedig minden reggel fel kellett őt öltöztetnünk. Ezzel simán nyert még öt perc alvásidőt, mert az Istennek se mozdult volna meg. Mi viszont nem akartunk miatta elkésni, tehát nem volt más választásunk. Rendszerint rám, középsőre hárult ez a nemes feladat, de szerintem épp ennek köszönhetem, hogy akár egy polipra is simán fel tudnék húzni ma is egy harisnyát.
Miután túlvoltunk a reggeli sokkon és a szokásos tortúrán, kimentünk a konyhába reggelizni. Emlékeim szerint ez nálam jó sokáig a Maci kávé volt, de hogy mit ettem hozzá, arra nem emlékszem. A kávé a tuti. Ma is azzal nyitok, csak már az isteni koffeines formában. Aztán egyszer valamiért nem sikerült a szüleimnek jól feloldaniuk a port a tejben és úgy nézett ki az italom, mintha hangyák mászkálnának benne. Soha többet nem ittam instant kávét. Ma sem bírom. (Mi tesz a rovarfóbia…) Inkább átálltam az aprítottra (tejbe kekszet törtünk, vagy kenyeret és azt megcukroztuk) és a szörpös tejre (ma ezt gyümölcsjoghurtnak hívnák…). Aztán irány a suli.
Most is hasonlóan indulnak tehát a napjaim, annyi különbséggel, hogy én mondom ki az “ébresztőt” és én készítem ki a reggelit mindenkinek: ami vagy aprított vagy gyümölcsjoghurt. A világ nem változik… (Persze, ha hazamegyünk a szüleimhez, én azonnal visszaváltok gyerekmódra, és “nagy duzzogva” hagyom, hogy az apukám elkészítse a kávémat és kikészítse a családom reggelijét. Csodálatos dolog, hogy negyven fölött is lehetek még igazi gyerek.)
Szóval tényleg sokkal jobbak azok a reggelek, amikor nincs szükség a lámpára, mert a drága napocska ébreszt. Akárcsak ma. Bár szokás szerint keveset aludtam, most mégis annyi energiával ébredtem, mint már régen nem. Nagyon sok tennivalóm is van mára, így külön áldás, hogy nem vagyok reggel hulla. Csak a szüleim hiányoznak rettenetesen. Nagyon rég volt karácsony.