Pont a minap érintettem az alternatív pedagógiai irányzatokat és írtam is, hogy nem egyszerű dolog állást foglalni mellettük vagy éppen ellenük. Egy kedves barátnőm azonban figyelmembe ajánlott egy újabb cikket a témában és úgy döntöttem, alaposan véggiggondolom, milyen tapasztalataim is vannak a reformoktatási “rendszerekkel” vagy én magam szülőként, pedagógusként mit is tennék, ha tehetnék ez ügyben.
Ahogy korábban olvashattátok, főiksolán hallottam először a “más” irányzatokról (Waldorf, Rogers, Montessori, stb.), de személyesen már 1990-ben, Finnországban is tapasztalhattam, milyen, ha a diák nincs gúzsba kötve. Akkor még csak kavargó gondolatok voltak a fejemben és inkább ellene voltam, mint mellette. A tanárképzős évek során sokat vitatkoztunk azon, hogy jók-e ezek a modern pedagógiai irányzatok (amelyek annyira nem is modernek, csak nálunk volt tilos hangoztatni a létezésüket) vagy sem, mindenesetre abban maradtunk a haverokkal, hogy inkább csinálunk egy tandíjmentes magánsulit és összeállunk a különböző szakokról (a baráti körben szinte minden tantárgy képviseltette magát), mert az akkori rendszerbe nem akartuk a majdani gyerekeinket beíratni.
Nos, ha mi nem is, de mások csináltak ilyen iskolákat, viszont a pénztárcámnak túl drágák lettek volna. Amikor a kislányom ún. iskolaérett lett, éppen ezért szerencsésnek gondoltam magunkat, hogy volt a közelünkben egy gyerekbarát iskola, ami se nem poroszos, se nem Waldorf, valahol a kettő között tevékenykedik és ingyen van. Annak ellenére, hogy nem volt körzetes (egy utca választott el tőle), felvették a lányomat és nagyon boldog két évet töltött ott. Az iskola színes (szó szerint is minden fala), elég jó a szülői közösség alsóban, a tantermek kiscsoportos munkákhoz vannak átrendezve, sok a játék, és kedvesek a tanító nénik, tanító bácsik. A szülők bármikor ki-be mehetnek, és a gyerekekre is vigyáznak akár este hatig is. Nagyon szerettem ezt az iskolát, de ami a fontosabb, a gyermekem is. Arra is volt – nem egyszer – példa, hogy ha egy szülő nem tudta hova tenni a kisebbik gyermekét, beadhatta a suliba a nagyobbik mellé. És mindezt persze továbbra is ingyen.
De visszatérve a pályám elejére: egy sima, szabolcsi általános gimnázium után bekerültem egy fővárosi alapítványi gimibe tanárnak. Óriási volt a kontraszt. Pénzes szülők pénzes gyerekei és elég máshogy gondolkozó nevelőtársak között kellett megtalálnom a stílusomat. Nem nevezhetem azonban reformsulinak ezt a helyet, mert csak annyiban volt új, hogy fizetős volt, és kisebb osztálylétszámokkal dolgozott. Ráadásul az volt még csak a harmadik tanári évem, így ugrálni sem nagyon mertem(akartam).
Aztán elkerültem Csillaghegyre, ahonnan pár diák az óbudai AKG-ba készült. Ott hallottam először erről az iskoláról, és nagyon irigyeltem az ott tanítókat és az ott tanulókat is. Közelebbről nem volt szerencsém megismerni a rendszert, csak annyira, amennyire az átlagember is. Egy dolog zavart csak, hogy ez is fizetős volt, ezért attól tartottam, hogy ide is csak a pénzes szülők elkényeztetett gyerekei juthatnak be.
(Csak hogy legyen róla némi fogalmunk, az AKG-ba a tandíj havi 80.000,- Ft körül van, és általánosságban az ilyen jellegű iskolákban ez az összeg 100.000,- Ft/hó körüli.)
Szóval nekem brutálisan sokba kerülne, ha a gyermekeimnek boldog iskolaéveket szeretnék biztosítani, pedig ma már vallom, hogy tök jó lenne, ha az állam is állná az ilyen jellegű oktatást.
De aztán ilyenkor rögtön beszól a kisördög, hogy nekem is igazán boldog iskolaéveim voltak, pedig az előző rendszerben nevelkedtem, jó kis poroszos módszerek között (alsóban ment még a pálca, meg a pajeszhúzás és a koponyaverés), akkor most miért is rinyálok.
De tudom a választ: minden gyerek más és nem minden gyerek tud zokszó nélkül alkalmazkodni a hülyeséghez. Én egy megfelelni vágyó típus voltam, aki felnéztem általánosban a tanárokra és mindent megtettem, hogy én legyek a legjobb. Nevezhetjük ezt hiúságnak is, de az én célom az volt, hogy büszkék legyenek rám. Nos, a legtöbb gyerek nem ilyen. Félreértés ne essék, mindenkiben benne van a megfelelési vágy (kényszer?), és mindenki szereti, ha büszkék rá, de nem mindenki tudja kihozni magából a legtöbbet egy elavult rendszerben, ahol a tananyag fontosabb, mint a gyermekek boldogsága.
Szóval nézzük, hogy mit tehetek én mint szülő. A gyermekeim egy egyszerű általánosban tanulnak, ami messze nem reformsuli, bár elég gyerekközpontúnak tűnik. Az én fogalmaim szerint persze nagyon nem, mert a szülők nem juthatnak be az épületbe, mert a tantermekben a padok úgy állnak, mint száz éve, mert a gyermekeknek 8 kilós táskák jutnak és tele vannak megtanulandó memoriterekkel. Éppen ezért azon túl, hogy állandó kontaktban vagyok a sulival az SZMK-n és az ofőkön keresztül, hogy változzon a helyzet, egy dolgot tehetek még: itthon könnyítem meg a diákéveiket: annyit játszom, beszélgetek velük, amennyit csak lehet, nagyon sok közös “projektet” találunk ki (történelmi eseményekhez, sporthoz, természettudományokhoz, de a kajakészítéshez is), és itthon kicsivel hosszabbra engedem a pórázt.
Itt vannak például azok az átkozott kütyük.
Igen, van itthon TV, számítógép, laptop, tablet és okostelefon is.
Ezek közül minden hivatalosan a miénk, szülőké. (A többségét melóhoz használjuk és nagyon nem tartanám jónak, hogy mindenkinek legyen pl. már most külön tévéje vagy tabletje.)
A lányom harmadikos korában azonban kapott egy telefont, mert fontosnak éreztem, hogy időnként elérjem őt, ha valami miatt a munkából nem érek haza időben. Sokáig voltam azon a véleményen, hogy marhára nem kell mobil a kicsiknek, mára azonban máshogy látom.
Tapasztaltam ugyanis, hogy az is kizárólag csak rajtunk, szülőkön múlik, hogy milyen lesz a gyerekek viszonya a telefonjukkal.
A helyzet nálunk a következő: reggel a kislányom ránéz a telefonjára, hogy jött-e valami üzenete az apjától, a póttesójától az este folyamán, amíg aludt, aztán teló kikapcs, táskába be és délután 16:00 órakor bekapcs. Olyankor szoktam hívni, hogy megvan-e, összeszedte-e az öccsét és elindultak-e. (Sajnos ez már nem az a világ, ami a mi időnkben volt, hogy a szülő nyugodt lehet, de így is áldom az eget, hogy kisvárosban lakunk, ahol önállósodhatnak ilyen téren is.)
Aztán itthon beszélgetéssel kezdünk, kinek milyen volt a napja: fénypont, mélypont, stb., és igen, ha akarják, jöhetnek a gépek: építős számítógépes játék, videók nézése, mese a tv-ben. Nincs extra időkorlát, mert hatkor úgyis vacsi, utána rajzolás, játék, vagy közös tévézés, aztán fürdés, meseolvasás, bepakolás, alvás van.
És ami fantasztikus, hogy egyikük sem hajlandó a kütyük javára lemondani az esti olvasgatásról. Ezen időnként én magam is meglepődöm, de nagyon boldog vagyok, hogy a mesének ekkora ereje van. Ha a kisfiam nagyon gépezni akar, és én megszólalok, hogy akkor viszont nem marad idő az esti olvasgatásra, abban a pillanatban lezárja a laptopot. Nagyon érdekesnek találom ezt, de valahol logikus is, hiszen tényleg nincs is annál jobb, mint összebújva olvasgatni.
Szóval nálunk nem konkrét időkorlát, hanem viselkedési korlát van. Ez utóbbi pedig azt jelenti, hogy amikor látom, hogy vadabb vagy agresszívabb kezd lenni a kisebbik, esetleg többet veszekednek baromságokon, mint általában, két napra nem engedem gépekhez a fiamat. (Mert ez főleg rá vonatkozik.) Ha a két nap alatt nem történik változás, öt napra hosszabbodik ez a “büntetés”. Eddig egyszer volt erre példa, és bizony bevált.
Mert valóban igaz, hogy a kütyük függővé tehetnek, meg agresszívabbá (hiába nem játszik semmi lövöldözőset vagy ilyesmit), vagy ahogy mi hívjuk itthon, zombivá, de a helyzet igenis kezelhető. Teljesen elzárni viszont nem fogom előlük, mert ugyanakkor nagyon hasznosak is ezek az eszközök. Én sem lennék már meg a mai műszaki vívmányok nélkül. Gyorsabb így fordítanom, írnom, információkat keresnem és tanulnom is. Szóval vitatkoznék azokkal, akik teljes elzárásért kiabálnak, mert hiszem, hogy sok jótól vonnánk meg a gyerekeket.
Most például digitális történetmesélést tanulok és már látom, mekkora hasznát fogom ennek venni mind a munkámban, mind a családi életemben.
Összegzésként tehát annyit: amíg a reformpedagógiai irányzatok csak keveseknek elérhetőek, és amíg a reformpedagógiai irányzatok teljes kidolgozottsága hiányzik (értsd bölcsi, ovi, suli, gimi, főiskola, egyetem egymásra épülése), addig nincs más, mint otthon biztosítani a gyerekközpontúságot anélkül, hogy a gyerekek irányítanának bennünket. Mert nekik olyan felnőttekre van szükségük, akik korlátok mentén ugyan, de a legnagyobb szeretetben készítik fel a nagybetűs életre őket. Amire tudja a fene, hogy egyáltalán lehet-e…