Engedjétek meg, hogy egy hosszabb gondolat erejéig folytassam a tegnapi témát, mert a reakcióitok alapján megér még egy bejegyzést. Aztán ígérem, egyelőre abbahagyom.
“Mi, magyarok mindenhol jelen vagyunk!” – hangoztatjuk szinte állandóan. Nekem azonban az a rengeteg ismerősöm jut erről eszembe, akik valóban kint élnek a nagyvilágban, mert
- kint estek szerelembe,
- kint ragadtak a tanulmányaikat követően,
- kint kaptak normálisan megfizetett munkát és
- mert eszük ágában sem volt itthon maradni.
De nem erről akarok írni, hanem a nyitó mondat kapcsán a sokat skandált és el is hitt magyar dicshimnuszról.
(Bekattanok! Akárhányszor leírom a magyar szót, a szövegszerkesztőm átteszi nagybetűsre! Mindegy, hogy mondat elején közepén vagy végén. Nektek is? Jó kis tudatalatti-befolyásolás…. )
Rengeteg cikk foglalkozott már ezekkel a gondolatokkal, ám én ezúttal egy kicsit másként tenném: igyekeztem sorba szedni és alátámasztani vagy éppen megcáfolni saját állításainkat saját magunkról.
Nos, nézzük:
- A magyar nők a legszebbek a világon!
NEM. Fogalmam sincs, ki mondta ezt először és miért vagy hogyan is terjedt ez el, de kénytelen vagyok vitatni ezt. Bár nekem aztán tényleg nem jelentenek semmit sem a szépségversenyek és nem is nézem őket, most utánaolvastam. A szépségversenyek történetében egyszer ott voltunk az élmezőnyben (2014), aztán ennyi.
Keresgéltem, kutatgattam és számos külföldi anyagot találtam a témában. Rábukkantam egy olyan “kimutatásra” is, hogy honnan származnak a legszebb, legszexisebb híres nők a világon (nem a szépségversenyek résztvevői között). Nem voltunk benne. Ki is akadt a cikk írója. A lényeg, hogy tulajdonképpen soha nem vagyunk ott ezeken a listákon, de minden cikk végére odabiggyesztjük, hogy akkor is mi vagyunk a legszebbek! Miért olyan fontos ez? Soha nem fogom megérteni.
- A magyar bor a világ egyik legjobb bora!
IGEN. Bár én nem vagyok borszakértő és csak kevés bort ismerek és szeretek, a versenyeken valóban mindig jól szerepelnek nedűink. Tavaly például a legrangosabb borversenyen (Decanter World Wine Awardson) két tokaji bor is bekerült a legjobbak közé (16.000 bor közül). Magam ugyan max. a Szamorodnit iszom meg a Tokaj-hegyaljai Borvidékről (mondtam, hogy csak minimális fajta bort szeretek, ne szidjatok!), de elfogadom a borászok véleményét és örülök a sikernek.
- Magyarország adtanépességarányosan a legtöbb Nobel-díjast a világnak!
NEM. Valóban számos Nobel-díjasunk van és valóban sok okos magyar ember élt és él, de ez utóbbit szerintem minden nemzet elmondhatja magáról. El kell fogadnunk, hogy kishazánk nem az első. Nagyon jól szerepel persze ebben a „versenyben”, ez nem kétséges, hiszen 2010-ben például – a statisztika szerint – a kilencedik helyen álltunk. Büszkék lehetünk rá, hogy sok Nobel-díjasunk van, mégsem tudjuk, kik ők, hányan vannak és pontosan mit is találtak fel. Sajnos én sem. (A legegyszerűbb példa Szent-Györgyi Albert, akiről mindig úgy beszélünk, hogy a C-vitamin feltalálója, pedig nem…)
- Ergo a magyar nép nagyon kreatív!
Egyre kevésbé NEM. Talán korábban elmondható volt, hogy nem vagyunk elveszett emberek és bárhol megálljuk a helyünket, ugyanakkor nem látom be, hogy ez más nemzetekre miért ne lehetne igaz. Ráadásul hiszem, hogy nem nemzeti kérdés, ki mennyire kemény legény és jég hátán is megélő típus. És sajnos idekívánkozik, hogy amilyen mértékben romlik a magyar oktatás, olyannyira lesznek kevésbé kreatívok a felnövekvő generáció tagjai.
Egyre több fiatal egyetemistát ismerek, akik a szüleik nélkül még albérletet sem képesek keresni maguknak…
Egy cikkben azt olvastam, hogy
„a rengeteg feltalálónk és híres kutatónk mellett [én 126-ról tudok a net szerint…] ott vannak azok az átlag magyarok is, akik egy-egy hétköznapi szituációt vagy problémát is a józan paraszti ész használata mellett egy kis kreativitással oldanak meg. Legyen az egy egyszerű égőcsere, hozzávaló helyettesítése egy étel elkészítésénél, a legtöbb egyszerű problémát mindig sikerül valahogy egy „hiánypótló” eszköz vagy hozzávaló felhasználásával gyorsba megoldani.”
És akkor mi van? Ez mindenhol természetes. Ráadásul nem értem, hogy az egyszerű égőcsere hogy is jön ide? A legnépszerűbb ötletkreatív weboldalak, videók mind külföldiek, és MacGyver se magyar volt, meg Robinson se…
- Magyarország rengeteg világszínvonalú sportolót nevel, pedig milyen kicsi ország!
IGEN, de ezzel sem vagyunk egyedül! Ha jól értelmeztem az egyik táblázatot, jelenleg a 10. helyen állunk az egy főre jutó olimpiai érmek számának statisztikája szerint, ami valóban nagyon szép. Tényleg! Mégsem dicsekednék ezzel annak tudatában, ami itthon sport, sporttámogatás címén folyik (ld. körülmények, megbecsülés, egyenletes pénzelosztás, mindenhol politikai irányítás, stb.). Érintőlegesen erről is írtam már.
- A magyar gasztronómia világhírű és nagyon kedvelt!
NEM. A gasztroversenyeken ugyan ott vannak a magyarok és jól is szerepelnek Európában, de a statisztikák szerint világviszonylatban mégsem kedvelik az emberek a magyar konyhát. Ezt annyira nem is csodálom, hiszen az eredeti magyar konyha minden, csak nem egészséges. Én ugyan nagyon szeretem a hazai ízeket, imádom a csípőset is, de magamnak mindent egészségesebb változatban készítek. A legújabb Beke Laci bácsis cikkeket pedig magatok is olvashatjátok.
- Nagyon vendégszeretők vagyunk.
NEM. Erre utaltam már legutóbbi bejegyzésemben is. Ahogy én látom, csak akkor szeretjük az idegeneket, ha fel lehet velük vágni, ha számíthatunk tőlük valami jóra, ha többnek gondolhatjuk majd magunkat attól, hogy velük vagyunk. A vendégszeretet azonban nekem messze nem ezt jelenti.
Amikor gyerekkoromban a szatmári részen kirándultunk, az idős emberek szinte mindenkit beinvitáltak házaikba egy jó pálinkára, zsíros kenyérre függetlenül attól, ki volt az illető. Természetesen nem vártak érte cserébe semmit. Egyszerűen csak szerették, ha jönnek a turisták, ha zajlik az élet, ha megmutathatják, hogyan is élnek ők a legeldugottabb vidékeken. Nem tudom, ma is így van-e (sajnos nagyon régen jutottam el szűkebb hazámnak arra a vidékére). Félek, hogy nem, mert a világ megváltozott.
Mi, magyarok a háborús menekülteket sem fogadjuk be… Pedig a fenti cikk azt is állítja, hogy
„Ez egy olyan tulajdonság, ami talán leginkább igaz a magyar népre. Az évszázadok során megannyi népet fogadtunk már be az országba. De nem is kell ennyire visszatekintenünk, elég, ha csak belegondolunk, hogy nyáron a Balatonra mennyi külföldi érkezik évről-évre, és tapasztalatom szerint ők is ezt a pozitív tulajdonságot emelik ki leginkább a magyarokról. Készségesek vagyunk a külföldi látogatókkal, első osztályúak a szállásaink, és könnyen ismerkedünk egymással és más nemzetekkel is.”
Akkor újra kérem elolvasni ennek a pontnak az első pár sorát… (És nem, nincs kedvem migráns témában vitatkozni!)
- A magyar nagyon jó munkaerő
IGEN és NEM. Kint igen, itthon nem. Kint a legnehezebb melót is zokszó nélkül elvégezzük, az értelmiségi is minden további nélkül lapátolja külföldön a szart, mert megfizetik. Itthon nem fizetnek meg, hát nem hajtom ki magamból a szuszt. Ha pedig igen, mert muszáj, vagy mert olyan vagyok, akkor beledöglök.
A mentalitásunk szerint nem mi vagyunk a legprecízebbek és a leglelkiismeretesebbek, hanem azt mondanám, azok vagyunk, akik a legtöbbször a kibúvókat, kiskapukat keresik. (Mindig tisztelet a kivételnek!)
Nehéz kérdés ez, mert természetesen munkahelyfüggő is a dolog. De ha például csak az építőiparra gondolunk, biztosan nem azt tapasztaljuk, hogy hű, de gyorsan elkészülnek nálunk az utak, az épületek…. De ne menjünk bele az okokba, tudjuk jól.
- Igazi hagyományőrzők vagyunk
Kénytelen vagyok megint idézni:
„Tiszteljük és őrizzük a hagyományainkat. Büszkén gondolunk a történelmünkre. (…) És akkor ott van még az egyedülálló rovásírásunk, mely egyre inkább kezdi reneszánszát élni.”
Menjünk visszafelé: lesz még itt káosz ez utóbbiból! Olvastátok, hogy most éppen arról kell nyilatkozniuk az iskoláknak, hogy van-e náluk rovásírás-óra? (Na jó, állítólag a sajtó torzít.) A rovás-írás nagyon izgalmas dolog, nekem is van ilyen könyvem, de már megint nem egyedi dologról beszélünk, hiába hisszük. Az írás tudománya nagyon messzire visz, és ha bár én nyelvészeti tanulmányaim során foglalkoztam ezzel, most nem mennék bele (csak pár szó: ősi kínai jelek, ősi türk jelek, germán rúnák, egyiptomi jelek, stb., stb.) Persze szerintem klassz, ha valakit ez az egész érdekel – én nagyon szeretem -, de ha kötelezővé teszik, kiköltözöm családostól a Marsra. Mert megint egy nem az életre való tudással akarnának bennünket felvértezni.
Másik dolog a történelmünk. Számomra ez egy bonyolult kérdés. Mármint az, hogy büszke legyek-e rá vagy sem. Történelmi tanulmányaim során (egyik töri tanárom sem él már, ezért nem mondok rosszat) nagyon sokszor kiakadtam magunkra, magyarokra, a kegyetlenkedésekre, az erőszakos kereszténnyé válásra, a mindig rossz oldalra állásra, etc. Persze rengeteg olyan dolog is történt, amiről jó volt olvasni. Valahol mégis úgy vagyok vele, hogy én nem a nemzetem történelmére akarok büszke lenni, hanem a jelenére. Mert a múltból lehet építkezni, kellene(!) tanulni is és aztán egy olyan csudaklassz világot csinálni, hogy mindenki boldog legyen. De állandóan visszanézni, dicsőíteni és nem haladni???
Ahogy kedvesem mondja: csak egyszer kellene szembesíteni magunkat őszintén az egész történelmünkkel, és akkor végre tovább mehetnénk. De amíg nem vagyunk hajlandók belátni a hibáinkat, ez nem fog menni.
Jelenleg más nemzetek sikereit irigyeljük, más nemzetek után koslatunk, és az istennek sem akarunk a sikeresektől tanulni! Mert mi magyarok vagyunk! A mi történelmünk és hagyományaink olyan egyediek, hogy ezekbe nem lehet belepasszírozni más nemzetek elismert és sikeres vívmányait! A magyar szemlélethez akarunk igazítani mindent, ami nehéz, hosszadalmas folyamat és szerintem lehetetlen, sőt értelmetlen (lenne). Hát ez a baj. Ideje máshogy nézni a XXI. századot és lezárni a múltat! Aztán pedig igenis jöhet a skandináv szemlélet vagy esetleg a szlovén.
És akkor utoljára itt vannak még a hagyományaink: igen, vigyázzunk rá, őrizzük azt! Ahogy a többi nemzet is. Én azon vagyok, hogy a gyermekeim valamennyire képben legyenek, mert népi hagyományaink, népművészeti termékeink valóban csodásak és képesek valami pluszt adni az embernek. Viszont tartok tőle, hogy az iskolákban előbb-utóbb ez is kötelező lesz és nem fakultatív. Jómagam nyolc évig néptáncoltam, versenyszerűen énekeltem, nagy emberektől tanultam és űztem volna ezt tovább is, ha gimisként lett volna lehetőségem rá. Hímezni, zsinórt készíteni megtanultam a nagymamámtól és remélem, majd tovább is tudom adni. Máshoz sajnos semmi közöm (tojásfestés, népi hangszerek, stb.).
Fogadjuk el, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy ezek a dolgok sem érdekelhetnek mindenkit.
Igen, azt hiszem, az elfogadás a legnehezebb. Minden szinten és minden témában. Ebben is. Pedig el kell fogadnunk, hogy a magyar nem mindenható, de nem is kell annak lennie.