Legutóbb egy könnyed “apukás” bejegyzésemet osztottam meg, mert néha kell egy kis pihentető anyag is, de akármennyire is akarom el/ki/megkerülni a politikai híreket, nem lehet. Kivéve, ha mindennemű médiumot kiírt a lakásból és maximum a WC papírt mint “okmányt” hagyja meg. Én valahogy mégis igyekszem nem megadni magam a mindenhonnan rám zúduló áradatnak. Továbbra is csak szalagcímeket olvasok (ritka kivétellel sikerül is ezt betartanom) és sajtófotókat nézegetek, amivel persze minimum olyannyira károsítom a szervezetemet, mint a cigarettával. Véleményem persze így is lesz, mert a címeket a sajtó munkatársai profin alakítják át gátlástalanul ingerlővé, de ahogy eddig is, úgy most is csak arról fogok “értekezni”, amiről van fogalmam. Ezúttal tehát nem a politikai közszereplőkről – róluk elég volt annyi, amennyit a Viktoros bejegyzésemben olvashattatok – és csodálatos tetteikről, hanem a magyarságról. Ja.
Ugye, nem haragszik meg senki, ha nem arról lesz szó, hogy amikor idejöttek az őseink, akkor mindenkit (svábokat, németeket, stb.) begyűrtek, jól összeszedtek útközben mindenféle egyéb népséget és kinevezték magukat magyaroknak. Gondolom, ezzel mindenki tisztában van, aki rendszeresen tiszta magyar vérről beszél.
Nos, én inkább a mai magyarokról, a hétköznapi magyar emberről akarok beszélni.
Korábban már írtam, hogy igazából 17-18 éves korom óta dolgozom. Mikor mi adódott: magántanítás, nyelviskolázás, KSH-s munkák, stb. Főiskolás voltam, amikor lehetőségem nyílt Németországban egy magyar családnál nevelőnősködni. Nem bébiszitternek vettek fel, hanem azért, hogy a panziótulajdonos házaspár 4 és fél éves kisfiát megtanítsam németül, mert hiába született kint, közösségbe nem járatták, a szülők nem tanulták meg a nyelvet, az iskolaelőkészítő pedig vészesen közeledett a picinek. Egy barátnőm ajánlotta a munkát, hiszen a kinti család az ő rokonsága volt, így még véletlenül sem aggódtam. Aztán persze jól pofára is estem.
Kedves magyar honfitársaink ugyanis elég hamar kitalálták, hogy sok mindenre jó vagyok, ergo ne csak tanítsak, hanem szálljak be a panziós melókba is (szobatakarítás, kajakészítés, sörcsapolás, tolmácskodás, stb.). Nyeltem, nem szóltam, végeztem a munkát (kellett a pénz az itthoni tanulmányaimra), és igyekeztem egyszerre több szerepben is helytállni. De amikor már a leveleimet sem adták át és a telefonüzeneteimről is hallgattak (akkor még nem volt mobil, legalábbis csak a leggazdagabbaknak az a bizonyos bunkófon), betelt a pohár és felmondtam. Hiába kérte a főnök, hogy mindjárt jön a Duna TV és kellene valaki, aki segít az idegenvezetésben, nem érdekelt az “öt perces hírnév” lehetősége.
Kikértem a béremet (nem kaptam meg a teljeset!), valahogy eljutottam a legközelebbi nagyvárosig, ott pedig a helyiek segítségével találtam buszt, ami hazahozott. Pontosabban egy romániai járatot, ami Magyarországon csak áthaladt és ahol én voltam az egyetlen magyar. Mindegy, más lehetőségem nem volt. Egy ember beszélt az egész utazóközönségből németül, ő segített nekem a sofőrnél jegyet venni és elintézni, hogy Abdánál majd kiszállhassak. Mindenki nagyon kedves volt velem a több mint 24 órás úton és mindenki nagyon kedves volt velem Németországban is. Csak a magyar munkaadóim nem. Egyszerűen szólva is tipikus magyar, pénzszerzés miatti pokróc hozzáállás jellemezte őket: hogyan zsákmányoljuk ki az alkalmazottainkban rejlő potenciált a lehető legkevesebb befektetéssel.
Ez volt az első igazi csalódásom a magyar emberekben. Azóta meg már számos helyen megtapasztaltam, milyenek vagyunk is valójában, miközben teljesen más képet akarunk magunkról festeni: vendégszeretők (aha, csak ne idegen legyen a vendég!), nyitottak (ezt max. a fiatalokról lehet elmondani, akik pont, hogy kifelé kacsingatnak), őszinték (szabad röhögni?), és sorolhatnám.
Inkább megmaradok azoknál a jelzőknél, amelyeket korábbi külföldi munkatársaim mondtak a magyarokról: mindig elégedetlen, mindig szomorú, mindig mást hibáztató, a sült galambot váró, de állandóan a híres magyarokkal előhozakodó, és amúgy is “minden magyar eredetű a világon”-t állító, marha büszke ember. (Nem átalljuk még a szlovák himnuszt is magunkénak tudni…. Ebbe a témába is jól bele lehetne menni)
Tudom jól, hogy nem vagyunk itthon könnyű helyzetben, ezért lassan már tényleg szinte semmi okunk örülni (bár az én szemléletem még a mocsárban fetrengve sem ez, de erről már írtam a “pozitívos” anyagaimban), mégis igazat kell adnom volt kollégáimnak. Természetesen most nagy általánosságban beszélek, de lássuk be, tényleg ilyen morgó, önsajnáló népség vagyunk. Nincs is erre jobb példa, mint a facebookon olvasható számos kommentünk, az egyre ocsmányabb stílusban megfogalmazott véleményeink és az állandó háborgásunk: ha esik a hó, azért, ha nem esik, azért.
És direkt a végére hagytam azt a jellemzőt, amit nem szégyellünk pozitívumként felemlegetni: a magyaroknál cifrábban nem tud káromkodni senki. Hát egészségünkre! Legyünk rá büszkék! (Az más kérdés, hogy a rigófüttyös, rezedás szavakkal ellátott cifra szitkozódások kifejezetten szellemesek tudnak lenni, de természetesen én most nem ezekre utaltam.)
Kigyűjtöttem párat egy egyszerű poszt alól (18-as karika, aminek persze sok értelme sajnos nincs).
Kezdjük egy könnyeddel:
“De ki vagy pattintva tesó, hogy rohadna rád a zakód…”- írta egy fiatal srác.
Folytassuk a másik véglettel:
“Baszd szájba a kurva anyád te mocskos tót geci, volt beleugatni? A saját elbaszott kormányoddal foglalkozz te mocsok. Te vagy, aki átszavazol baszd meg? Hogy rohadjon rád a kabát, amiért más életét baszod tönkre te geciláda. Nehogy még magyar bakancs tapossa szét az ostoba tót fejedet.” – mondta egy értelmiségi.
De a legszomorúbbnak mégis azt tartom, amikor drága honfitársaim kiakadnak azon, hogy milyen szemét emberek is vannak a világon, akik bizony bántanak, vernek, ölnek másokat, felháborodásukat mégis ugyanolyan durván fejezik ki:
“Élvezettel rugdosnám agyon ezt a mocskos férget!” – mondta egy nagymama.
“Kapna azt hiszem acélbetétessel… remélem, valaki kitaposta ennek a kurvának a belét.” – szólt hozzá egy anyuka.
És akkor mindig eszembe jut, milyen “könnyű” is ebben az országban a gyerekeket igazi értékekre tanítani. Hajrá keresztény Magyarország, vagy mi…