De most tényleg. Mi kell ahhoz, hogy szeressem magam? Van egy Luc Besson film. (Most egyik cikk sem ragadott meg annyira ahhoz, hogy valamelyikről is írjak.) Ott hangzik el Angel(a) szájából, hogy azért nem tudod magadnak kimondani a “szeretlek” szót, mert neked sem mondta senki. És ezen most jól elmerengtem.
Amikor 15 éves voltam, a koleszban indult egy önismereti kör két nyíregyházi vezető irányításával. Mivel engem mindig is érdekelt az ilyesmi, én is jelentkeztem a csoportba. Sokat játszottunk, sokat agyaltunk és sokat meditáltunk. Vagy valami olyasmi. Itt találkoztam először a bizalomjátékkal, az agykontrollal és más hasonló “misztikumokkal”.
1990-91 volt, újdonságnak számított az ilyen magunkban kurkászás a rendszerváltás idején. De egy játékra mai napig élesen emlékszem, és azóta csak kétszer mertem megcsinálni. Mert fájdalmas. Nagyon.
Pedig az egész nem szól semmi másról, minthogy nézzünk bele egy tükörbe és mondjuk el, mit látunk. A feladat sikeres végrehajtásához persze az kell, hogy komolyan vegyük az egészet, éppen ezért az első utasítás az volt, hogy maradjunk csöndben és nézzük magunkat. Ha kell, hosszú percekig. Aztán nézzünk mélyen a szemünkbe (keressük meg a kapcsolódó szemet, mert egyszerre úgy sem tudunk mind a kettővel “szemezni”) és amint meg tudunk szólalni, mondjuk el magunknak, kit látunk a “túloldalon”. Milyen embert? Milyen a hangulata? Mi sugárzik a szeméből? Hány éves? Mire gondolhat?
Ha jól tudom, senki nem volt a csoportban, aki ne bőgött volna. A fiúk is. Én is. Mert akkor csak szomorúságot láttam a szememben (elvileg nem volt rá okom) és nem ismertem azt az embert a tükör túloldalán. Fősikolásként újra megpróbáltam a gyakorlatot, újra bőgtem, és továbbra sem ismertem azt a szomorú valakit. Utoljára úgy két-három éve mertem ismét így a tükörbe nézni. Ugyanúgy bőgtem, ugyanúgy szomorú volt a tekintetem, és sokkal öregebbnek láttam magam, mint valójában voltam, de egy valami végre új volt: már nem tűntem ismeretlennek.
Boldogabb persze nem lettem ettől a felismeréstől, de akkor elhatároztam, hogy ha már ilyen közel kerültem a tüköremberemhez, ideje őt megszeretnem.
Egy volt kollégám javasolta, hogy naponta nézzek tükörbe és ne csak az arcomat vizsgálgassam, hanem az egész testemet. Mondogassam magamnak, milyen szép vagyok, milyen egészséges, és nem utolsó sorban mondjam ki, hogy szeretem magam. Hát képzelhetitek, hogy sikerült. Az eső nap két másodpercig bírtam “nézelődni”, beszélni egyáltalán nem. A második nap ugyanez, a harmadik nap is. Aztán apránként megnyíltam magam előtt, de egy hét után abbahagytam az egészet. Az istennek sem ment. És akkor rájöttem, hogy én csak akkor tudom magam szeretni, ha mások is szeretnek és ki is mondják azt.
Pedig tudom, hogy ahhoz, hogy mások szeressenek, először magamat kell szeretnem. De ez a 22-es csapdája vagy a tyúk-tojás kérdése. Nekem pedig a párkapcsolataim egytől-egyig arról voltak híresek, hogy nem hallottam a szeretlek szót. Max, ha rákérdeztem. Mert ilyen fiúkat fogtam ki mindig is.
Nincs más út, önelfogadás, önmegszeretés kell. Hiszem, hogy az emberben több személyiség lakozik. Jó mélyen elrejtve. Úgyhogy nincs könnyű dolgunk. A barátainknak az őszinte oldalunkat mutatjuk, a haveroknak egy felszínes variációt. A főnök az alázatos énünket látja, a szüleink a magabiztosat. A tanítványaink, gyermekeink a mindent tudó, legyőző embert, az ellenkező nem a csábító vagy éppen védelemre szoruló énünket. Vagy mindezeket fordítva, felcserélve. De az egységeset magunk előtt sem vállaljuk. S talán pont ezért osztályozzuk az embereket, skatulyákat gyártunk és magunkat is bepasszírozzuk valahová.
Nekem ez utóbbi még nem sikerült, és talán nem is baj.
A szeretgetéssel pedig apránként ugyan, de haladok. Tegyetek ti is így!
Ja, és itt a link az idepasszoló Luc Besson-filmrészlethez.