“Azt ígérted, hogy a Második könyvben elmagyarázol egy sor jelentős dolgot – mint például idő és tér, szeretet és háború, jó és gonosz, valamint a bolygót érintő politikai kérdések.”
Jobban örültem volna, ha más mondatot kapok, mert szívesebben anekdotáztam volna a helyi buszsofőrről, aki a 18 fős kisbusz utazóközönségét szórakoztatta ma beszólásaival, vagy arról a nőről, aki a Kormányablaknál ténylegesen órákra lekötötte a hivatalnokokat. Először csak azt hittem, egy tudálékoskodó asszonyhoz van szerencsénk, de aztán egyre világosabbá vált, hogy beteg. Szerintem skizofrén volt, akinek az a tévképzete, hogy ikertestvére, Rozália mindenáron meg akarta akadályozni az anyaméhben, hogy ő megszülessen, ezért az orvosoknak kellett őt kimenekíteni az anyukából. Saját magát Eszternek és Olgának is szólíttatja (és én a félinfók alapján Rozáliát is idesorolnám), szült vagy öt gyereket, meg most a “rohadék ikertestvére” gyermekeit is nevelni akarja, miközben a sajátjait sem ő neveli, hanem részben az állam, részben az idősebbek a kisebbeket.
Nem hallottam mindent, bár időnként elég hangosan adta elő magát, mindenesetre a kezdeti vidámságomat felváltotta az azon való töprengés, hogy mit tehet a Hivatal ilyen esetben. A nő nem tudta pontosan, mit is akar elintézni, egyben volt biztos, a Külügyminisztériumba akart írni. A hivatalnokok hiába mondták, hogy ez a téma nem az ő asztaluk, s hiába jön havonta ide(!), s vetet fel állandóan mindent – a családjáról, a saját bizonyítványairól, a gyerekekéről, stb. – jegyzőkönyvbe (aminek semmi értelme), s hiába mutogat papírokat, családi fényképeket, ők nem segíthetnek. Több órán keresztül hallgatták (én két órát voltam ott, de még akkor sem végeztek, amikor eljöttem), de a nőt nem tették ki. Nem hiszem, hogy ne lett volna joguk rá, hogy rendőrt vagy polgárőrt (esetleg orvost???) hívassanak. Ez a nő, aki kikérte magának, hogy “Hölgyem”-nek szólítsák, még nekem is beszólt, aki mögötte ültem és vártam a soromra. Szerinte őt cikiztem a mellettem ülővel….
Szóval inkább ezt feszegetném, mint a fenti mondat kapcsán egyértelműen beugró dolgokat. El sem hiszitek, milyen nehéz tartani ezt a 24 mondatos fogadalmat. Egyrészt azért, mert sokszor olyan fáradt vagyok, hogy semmi kedvem az íráshoz, másrészt viszont azért – és ez százszor fontosabb – mert olyan dolgok történnek körülöttünk itthon és az egész Földön, hogy szégyellem magam. Szégyellem, mert nem biztos, hogy ott vagyok, ahol szükség lenne rám/ránk. Itt szórakozom csak a blogommal. Nehéz kérdés ez, mert jó sok mindent felvet: Hol is kellene lennem? Mit is kellene csinálnom? Segítenem Aleppóban, Afrikában, külföldi és magyar gyermekotthonokban, a szegénysoron Szabolcsban, Borsodban, Baranyában? Vagy menteni az Óceánt, az esőerdőket? Vagy itthon kellene ülnöm, mert vannak gyerekeim, van családom és őket kell támogatnom? S mindeközben végignézni, hogy az emberiség szépen kinyírja saját magát? Mindennel és szó szerint.
Én még nem abba fogok belehalni, hogy szennyezzük a környezetet és – ha szerencsém van – nem is egy értelmetlen háborúba, vagy terrortámadásba. De szerencsém van-e ténylegesen akkor, ha békében ülve a fotelből nézem végig mások pusztulását, olvasom az aleppóiak búcsúüzeneteit a facebookon, vagy mert úgy sem élem meg a majd 70 -100 – 200 év múlva megszülető leszármazottaim szenvedéseit? Van-e jogom nem előre gondolkodni, van-e jogom csak magammal és a családommal törődni? Hiszem, hogy az összefogásnak nagy ereje van és tudom, hogy az emberek ezt úgy sem teszik meg. Most még nem. És, ha jól belegondolok, szerintem később sem. Világméretről beszélek, nem pár 10.000 emberről. Mert az ember, ember. A legnagyobb állat, aki nem tanul a saját történelméből. Aki borzongva olvas 1848-49-ről (csak hogy magyar példánál maradjak), meg az aradiakról, de igazából köze nincs hozzá. Miért is lenne? Nem volt ott, távoli az egész. Ilyen az emberi természet. Én sem tudom beleélni magam. Pedig szörnyű képeket láttam pl. a második világháborúról, meg nagymamám is mesélt a menekülésükről, és jól megborzongtam magam is. De ezen túl mi közöm van hozzá? Semmi. Mert nem voltam ott, nem éltem át, és nem vagyok az a fajta, aki mások szenvedéseit a maga dicsőségére és sajnáltatására továbbadja. Igen, nem volt közöm még háborúhoz. Nem is akarom, hogy legyen. De tudok róla, hogy van, ha akarom, ha nem. Mégsem élem meg és át, hogy mi van Aleppóban, vagy Ukrajnában, és nem tudom, mi volt Jugoszláviában. Nem tudom, mi volt Ceausescu Romániájában, és nem tudom, mi volt nálunk 56-ban. Nem az én háborúim voltak, még ha gyűjtöttem is krumplit meg lisztet a faluban az erdélyieknek, még ha virtuálisan örökbe is fogadtam nepáli elárvult gyerekeket, még ha rendszeresen fel is hívom az adományvonalakat. Mi ez? Semmi. Egy fecske nem csinál nyarat, én meg messze nem vagyok fecskének se mondható. Igen, hallom, ahogy szóltok, neked megvan a magad élete, a családodé, így is legalább jóra neveled őket. Törődjek a magam dolgával, majd az arra hivatottak, a politikusok, a gazdag, adakozó színészek, az egyházi méltóságok elintéznek mindent! Jogom van így élni és vidámságokat írni? Vagy ettől most jól megkönnyebbülök, felmenthetem magam a felelősség alól és továbbra is gyűjthetek a szegényeknek, meg hívhatom az adományvonalakat, miközben vicces történetekkel bombázlak benneteket? Tényleg nem tudom, hogy lenne jó. Min múlna a szépségkirálynők hangosan, cukormázasan villogtatott álma, a világbéke? A hitem szerint nagyon rossz irányba megyünk, s mivel emberek vagyunk, benne is maradunk. Ha így folytatjuk, lesz még itt özönvíz.