“Te már ennek a folyamatnak szenteltettél, és már benne is vagy, sokkal nagyobb mértékben, mint gondolnád.”

Ma ezt a sort kaptam és felröhögtem, mert egyértelműen a terhességem jutott eszembe, és a mondat azon része, hogy “sokkal nagyobb mértékben”, tökéletesen megfelel a felszedett tizenvalahány plusz kilós igazságnak. Úgyhogy ma egy kicsit a várandós állapotomról lesz szó. Konkrétan a lábaimról. A hasamat egyelőre meghagyom egy későbbi bejegyzésnek.

Ma teljesen váratlanul felhívott az orvosom. Szerintem engem még soha életemben nem hívott fel egy orvos sem, úgyhogy jól meg is lepődtem. Szóval felhívott, mert fél éve eltűntem az életéből, pedig elvileg ő a nőgyógyászom. Tudni kell, hogy teamben dolgoznak és aki éppen ráér, az vizsgál meg. Az ultrahangos doki ennek megfelelően például sokkal többször lát, mint a sajátom. Amúgy is úgy vagyok vele, hogy nekem mindegy, ki kezel, csak valaki legyen elérhető, meg segítsen, ha baj van. De az hál’ Istennek nincs, úgyhogy túlzásba nem viszem az aggódást. Egészen mostanáig. Mert most rám ijesztett egy kicsit a doktor úr. Azért keresett, hogy érdeklődjön, mi van velem, van-e valami panaszom, ilyesmi. Mondtam, hogy a szokásos dolgokon kívül, amelyek a terhesség velejárói, semmi extra. Kivéve, hogy két napja be van dagadva a lábam. Na, erre azonnal lecsapott. Jeleztem, hogy nem fáj különösebben, meg amúgy is csak az egyik lábam. Igaz ugyan, hogy a csizmáimat nem tudom rá felhúzni, és ez zavar, mert rohadt hideg van, de dupla zoknival megoldom tavaszi cipőben is. Erre sokkal komolyabb lett és olyan fura kérdéseket tett fel, hogy vörös-e a lábam, meg éget-e, meg ilyesmi. Mondtam, hogy nem, semmi ilyen. Szemmel csak az látszik, hogy az egyik vádlim vastagabb, mint a másik, meg az egyik tök kemény, mintha gyúrtam volna, a másik meg a szokásos elhanyagolt artrózisos láb.

Arról nem tartottam külön élménybeszámolót neki, hogy maga a cipőfelhúzás is milyen nehezen megy, mert azért úgyis a hasamat teszem felelőssé. Az egész megér egy külön misét. Először is veszek egy hatalmas levegőt, jól megnézem magamnak a félcipőm pozícióját, majd bemérem a szármagasságot. Fejben gyorsan kiszámítom a szükséges és legkedvezőbb dőlési szöget, hogy minél kevesebb energiát veszítsek a lehajlással. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy gimiben átváltottam német matekról magyar nyelvű matek faktra. Szóval az első mozdulatsort zseniális agyi képességeimnek köszönhetően sikeresen elvégezvén jön a következő feladat: bele kell valahogy találnom a cipőmbe a lábammal. Nem, ebbe a cipőbe nem lehet csak úgy egyszerűen beledugni kissé már megnagyobbodott végtagjaimat. Nem, ez cipzáros és mivel velúr, hajlik a szára. Pontosabban bicsaklik jobbra-balra természetéből adódóan. Éppen ezért itt az úttörőgárda múltamnak, illetve a sok kocsmában eltöltött estének látom hasznát, ahol biliárdon és dartson edzett testem célzóképessége segít rengeteget.

Miután a lábam sikeresen belekerült a félcipőbe, már csak le kell hajolnom a felcipzározáshoz. Mielőtt megkérdeznétek, miért nem ülök le közben, gyorsan megjegyzem, az előszobában nincsen hová. Ha viszont lenne, az sem segítene sokat, maximum annyiban, hogy nem kellene külön egyensúlyoznom is. De ennek is megvan az ellenszere: bal vállammal nekifeszülök a falnak, miközben ugyanazon oldali lábamat rézsútosan (álló féllótusz ülést imitálva) feltartom, és azt jobb kézzel letámadva megszelídítem. Egy láb kész. Ezek után már csak meg kell fordulnom (éljen a néptáncos múlt!), és ugyanezt eljátszani a jobb lábammal is. Mit nekem 15 perces cipőfelhúzás, ugyan! De éppen ezért lenne jó, ha feljönne rám valamelyik csizmám. Annak a szárvége sokkal közelebb van a kezemhez, ergo kisebb gonddal jár. De aztán a mai újabb sikertelen próbálkozásom után (gondoltam, már biztosan lelohadt a lábam) rájöttem, hogy igaz ugyan, hogy közelebb van a szára vége, de a cipzár eleje ugyanannyira lent található, ezért sokkal hosszabb ideig tart felcipzározni, mint a bokacsizmámat.

Mindenesetre holnap valamit fel kell vennem, mert sajnos beparancsolt a kórházba kedves orvosom. Trombózisra gyanakszik.

Pin It on Pinterest