Hú meg ha. Egy hetet kellene besűrítenem egy olvasható hosszúságú bejegyzésbe, ami – ismerve a gyorsított házátalakítás nyűgjeit – kifejezetten nehéz. Ott hagytuk abba, hogy a költöztető cég lemondta a fuvart. Azt hiszem, egész idő alatt akkor először állt meg bennem az ütő. De szerencsére ez sem tartott sokáig, mert a párommal problémamegoldók vagyunk: egész este telefonálgattunk, a netet bújtuk, szervezkedtünk. Vegyes sikerrel. Végül kétszeres költözés lett a dologból. 

A lakás tulajainál elértük, hogy kapjunk pár nap haladékot, így a helyi átbútorozás hétfőre tolódott. (Megszánt minket az egyik költöztető, akit a neten találtam, és bezsúfolt minket a napjába.) Viszont Pestről, a volt lakásomból is el kellett hoznunk dolgokat, amit nem tudtunk máskorra halasztani. A kérdés csak az volt, hogyan kerül ide egy komplett konyha. A szomszédaink mentettek meg, akiknek van nagy autójuk és egy erős fiúk, valamint vejük. Három markos legénnyel állítottam hát be az ezer éve nem látott féllakásomba és úgy, ahogy volt rácsodálkoztam, mennyi mindent hagytam anno ott. Most nagyon jól jött, hogy nem kell pénzt kiadnunk sem hűtőre, sem konyhabútorokra. Sőt, kedvenc edényeim is visszakerültek, így boldogan tudok főzőcskézni. Na jó, ez túlzás, mert egyelőre semmit nem találok. 

Amikor szombaton áthoztuk a konyhát, még aznap el is kezdtük felszerelni. Nem volt egyszerű, mert nem az itteni elrendezéshez készültek, de mi – ugye – nem ismerünk lehetetlent. Illetve majdnem, de nagybátyám, aki beugrott segíteni, kihúzott bennünket a csávából. Úgy bepasszíroztuk vele a bútordarabokat, hogy egy hurrikán sem tudná elmozdítani őket a helyükről. Hatvan fölött mindenkit megszégyenítő fürgeséggel pattant fel az egyik szekrényre és nyomta felülről a másikat egy harmadik mellé. Jó buli volt. Azon ugyan izgultunk, hogy a falra szerelt felső szekrények ne essenek ránk (nem lehet tudni ezeknél a falaknál…), de eddig még minden oké. 

Fúrtunk, flexeltünk (az új gépünk persze csak negyedóráig élt, mehettünk a boltba cserélni…), aztán pedig mindent bedobáltunk, amit csak a Konyha-feliratú dobozokban találtunk. Na, ezért nem lelek most semmit. A Kicsinek ugyan tök mindegy, hogy rózsaszín vagy kék kanállal eszi anyósom főzelékjét, de a nagyoknak mégsem adhatok villát a kenyér megvajazásához.

Minden célom tehát vasárnap óta az, hogy minél hamarabb helyükre kerüljenek a dolgok. Annál is inkább, mert a hétfői költözéssel végképp eldurvult a helyzet.

Délután fél kettőkor jöttek a bútorcipelők és fél nyolcig el sem váltunk egymástól.  Én életemben már 15-ször költöztem (ez a 16.), de egyik sem tartott eddig. (Tény, hogy ennyi gyermekem sem volt még.) A végén már annyira untam, hogy én is beálltam cipekedni. Hát, soha nem lennék költöztető! Maximum a sofőr, aki kitetriszezi a bútorok berakási sorrendjét. Na, az valami fantasztikus. Feljött a fickó a lakásba, 3 perc alatt felmérte a helyzetet és számomra logikátlanul sorolta, hogy mi miután kerüljön majd be az autóba. 20 éve csinálja és abszolút profi volt. Tényleg minden befért egy fuvarba. Azért lett végül mégis csak kettő belőle, mert azokat a cuccokat is el kellett hoznunk, amelyekre ugyan nincs szükségünk, de ott nem tudtuk kidobni. Így most tele van az összes sufni és felismerhetetlen lett a nappali. Mindent oda zsúfoltunk be a gyerekek cuccait kivéve. (Ja, amúgy ők is becsülettel kivették a részüket a költözésből: plusz dobozokért rohangáltak, ragasztottak, pakoltak becsületesen és zokszó nélkül. Nagyon büszke vagyok rájuk.)

Az ugyanis fontos volt, hogy az ő szobájuk azonnal elkészüljön. Nem azért, mert ők ilyen kényelmesek lennének (aludtak már sokkal gázabb körülmények között is), hanem mert az ő szobájukban akartunk mindannyian megszállni. Így este nyolckor nekiálltunk ágyakat összerakni, aztán gyors vacsoraféle is volt anyósomnál, majd miután letettük őket aludni, a férjemmel visszamentünk a lakásba az apróságokért. Vannak ugyanis dolgok, amelyeket nem akartunk a költöztetőkre bízni (TV, számítógépek, stb.). Na jó, meg el is kellett még mosogatnom az utolsó ebéd után, és akadtak még konyhai eszközök, amelyeket nem sikerült időben bedobozolni. Gondold el, a házat is kellett csinálni, meg pakolni is kellett volna. Tulajdonképpen anyum csomagolta be a cuccaink 90 százalékát… Nagyon sajnáltam érte. (Most meg óránként zaklatom telefonon, hogy mi hol lehet…) 

Szóval visszamentünk és éjfélig még csomagoltunk (imádkozva, hogy a Kicsi fel ne keljen hamarabb, mint szokott). Takarítani is kellett volna, de az kedd reggelre maradt. Kilenckor kellett átadnunk a lakást. Hajnal hatkor keltünk is. Doni elment suliba (hulla fáradtan, de ragaszkodott hozzá a fociedzése miatt), Pannit viszont visszatartottam a Kicsi végett. Ő szórakoztatta Leont, amíg mi csillogóvá varázsoltuk a lakást. Életemben nem takarítottam még ilyen gyorsan. Aztán a tulaj bejelentette, hogy másfél órát késik… hát, nem örültem. De mindegy, kedd délre egy újabb szakasz lezárult az életünkből. És amilyen fura az élet, mára már nem is emlékszem igazán, milyen is volt ott. Mert annyira szeretek itt. 

Pedig katasztrófa sújtotta övezet vagyunk. Tényleg csak a gyerekszoba van rendben. A hálót éjjel, vagy amikor a Kicsi napközben alszik, akkor glettelem. Még mindig nincs kész, mert annyira sok a javítani való rajta. A konyhában nincs víznyomás, így a mosogatás nehézkes. Fogasokat csak ma tudtunk felszerelni az előszobába, padlóink pedig nincsenek. Még. Mondjuk, nehezen tudom elképzelni, hogy fogunk ennyi aktív gyermek mellett aljzatkiegyenlítőzni, de ezen most nem aggódom. Lépésről lépésre haladunk továbbra is.

A konyha tulajdonképpen áll (egy falrészt kellene lecsempézni még), remekül használható, és ma már meleg ételt is készítettem. Le tudunk ülni az asztal köré, ami szintén nagy szó, mert első este Panni még az ölemben vacsorázott. (Doni meg a konvektornál reggelizett kedden.)

Ma a kábeles már eljutott a nappaliban a konnektorig, ami egy nappal ezelőtt még lehetetlen lett volna. A ruháink viszont továbbra is zsákokban, a zsákok egymáson a bútorok között, a bútorok pedig összepasszírozva. Egyedül én ismerem ki magam közöttük, így állandóan én rohangálok bugyikért, gatyákért, cipőkért, csavarokért, távirányítókért, firlefrancokért. Egyedül a krumplinyomót nem találom, ami ma épp kellett volna. Tartok tőle, hogy a sufniban van valahol. De nincs az az isten, hogy most ott is feltúrjak mindent. Jó nekem a villa is helyette. Pontosan olyan érzés, mint amikor a glettet kavarom be. Úgyis olyan a házátalakítás, mint a főzés. Miért ne lehetne ezt fordítva is mondani? A vakolat ugyebár tejföl, a glett krumplipüré, a falegyengetés tortabevonás, a betonozás pedig sütisütés. Kész kantinélet.

Viszont tényleg megvan mindenünk, ami jelenleg fontos. Működik a mosógép, a mikró, a tűzhely, a hűtő, a TV, a net, mégha hosszabbítókról is, mert Isti ezen a héten még nem ért ránk. De ami késik, nem múlik. Mire itt minden konnektor meglesz, talán én is festhetek már. Persze a legjobb az lenne, ha valaki kölcsönkérné a Kicsit egy hétre, hogy tényleg haladhassunk. Tőle ugyanis továbbra sem lehet mozdulni. Imádnivalóan utánoz bennünket, szerelget, létrára mászik, de marha féltékeny a glettvasra (is). Ha nem vele foglalkozunk, áll a bál. Így nem igazán lehet gyorsan haladni. Pedig mi max. 2 hetet bírunk ki ilyen körülmények között. Aztán már csak a pénzgyűjtésre szeretnénk koncentrálni, hogy megvehessük a járólapokat, a függönyöket és egyéb kiegészítőket, amivel majd tényleg igazi meleg otthont tudunk varázsolni. Stukatúrnádas kerítés már van, jöhetne  a benti bekuckózás is.

Pin It on Pinterest