A kapunk előtt rézsút van egy 30-as tábla. Jelképes ez nekem, mert mostanában minden a 30-as számról szól körülöttünk. (Bárcsak az életkorom is ott járna még…) 30 nap alatt költöztünk át az albérletből az új házba, és 30 nap alatt igyekszem most visszarázódni a formámba is. Mert az átalakítás alatt mindenre volt időm és lehetőségem, csak magamra nem. De ez így is van rendjén, ha az ember maga csinálja a dolgokat. (Még egy “magát” le kell írnom, frászt kapok…) Új életünkben pedig ez nem is lehet másként.
Amikor beköltöztünk, egy szoba volt kész. A gyerekeké. A hálónk és a konyha félig, a nappalink sehogy, a konyha 90 százalékosan, a folyosót és a fürdőt tulajdonképpen érintetlenül hagytuk. (Leszámítva az előbbiben a falbontásokat, építéseket, hibajavításokat. Azóta rengeteget fejlődött a házikó, mégis sokszor úgy érzem, sehol sem tartunk. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, itt lakva nehezebben megy a felújítási projekt.
A napjaink a következőkből állnak:
- Adott helyiség bútorainak összetolása egy kupacba, vagy részben kihordása a folyosóra
- Minden nehezen mozdítható lefóliázása
- Adott helyiség glettelése vagy festése, amit Isti végez (egyszerűen nem hagyja, hogy csináljam…)
- A munka végeztével nagytakarítás (na, ez már az én feladatom)
- Fóliák eltűntetése, bútorok visszarámolása, hogy elférjünk
- A napi haladás feletti örömködés (esetenként pálinkával)
És másnap ugyanez. Meg következő nap is, attól függően, Isti hogy ér rá.
Ha épp nincs nálunk, csinosítjuk a többi szobát. Ennek köszönhetően a gyerekszoba tulajdonképpen fullos. Még posztereket, és polcokat kértek a drágák, de már nagyon otthonosan vannak. Tiri-tarka a szobájuk, ami előbb-utóbb letisztultabb lesz, de egyelőre azt esszük, amink van. A végleges dekorációra csak a legvégén fogunk költeni.
Eddig szerintem ez szépen hangzik. Sőt, még embert is találtunk, aki konténerekbe bobcatezné a sittünket. Úgy volt, hogy ez a napokban meg is történik. Az angyalkák azonban megint kabaréra vágytak.
Szépen beütött ugyanis egy cuki csőtörés.
Tudtuk, hogy a fürdőszobánk nem fog sokáig élni, de reménykedtünk, hogy még egy évig bírja. Hát nem. Ólomcső-robbanás…
Most több mint egy hétig úgy használtuk a helyiséget, hogy főcsap ki, víz megenged (vödör minden kiállás alá), tisztálkodás, főcsap el, Anya feltakarít. Naponta annyiszor, ahányan vagyunk, és még ez is megszorozva a használatok számával. Ez fejenként minimum7 alkalom, ami gyakorlatilag 30-40 felmosást jelentett nekem naponta. Kihívtuk inkább a vizest.
Most van egy szétvert fürdőnk, ami az egyetlen olyan helyiség volt, amihez egyáltalán nem akartunk hozzányúlni még az idén. Hát, ezt bebuktuk. Marha drága volt már maga a javítás, a kiállások cseréje, a nyomás rendbehozatala is. Nem is akarok belegondolni, mennyit kell most melóznunk, hogy legyen pénzünk normális fürdőre. Mert ha már szét van verve, akkor mégiscsak meg kellene csinálni… Az viszont legalább másfél hetes munka, ha van mindenre szakember, és alsó hangon is milliós nagyságrend… Ráadásul azt is meg kellene oldani, hogy legyen addig másik vizesblokkunk a folyóügyeinkhez… Ez viszont most nagy falat, úgyhogy el is hessegettük inkább gyorsan. Továbbra is a step by step utat követjük. (A sitt meg marad.)
A hálónk viszont már csak csinosításra vár. Nem akarom elkapkodni, és nem akarok full-ikejás kinézetet. Egyedi dekorra és hangulatra vágyom. Tesómmal már fel is vettem a kapcsolatot ez ügyben. Meg is kérdezte, mire gondolok.
Nos, én úgy szeretném, ha az egész házban a fehér, nyugodt szürke, fekete uralkodna, ahol finoman megjelenik a fa, és ezerrel színesek a kiegészítők. Mindehhez társulna egy kis paraszti világkép, ha már tornácos házat szeretnénk.Most tesó agyal, és még nem küldött el a fenébe.
Én már nagyon várom, hogy ezekkel foglalkozhassunk, de addig még mindig van munka. Nem, végre nem a nappaliban, mert időközben az is elkészült. El sem hinnéd, mit dolgozott rajta Isti, hogy legyenek rendes falak. Mindezt úgy, hogy közben voltak kint a téhómosok is kábelezni, hogy a vizes vésett-fúrt a konyharészen is, és a Kicsi is mindig próbált neki segíteni. Egyszerűen csoda, amit egyedül véghez vitt. Most van egy nyitott, tágas nappalink régi – nem igazán praktikus – bútorokkal, ahol mindannyian elférünk. Eszméletlen jó érzés.
Főzőcskézhetek a konyharészen, a többiek mögöttem-mellettem, így mindig együtt lehetünk. Amint viszont nyerünk a lottón, kicseréljük az összes bútort, és polcrendszert építünk mennyezetig. Mert cuccunk még mindig sok van. Most nagyon hálás vagyok, hogy sufni-helyünk is. A hétvégén ott csináltunk rendet a gyerekekkel. Az elsőben vannak a szerszámok, felhasználásra váró polcdarabok, és rengeteg krumpli meg hagyma. A másikban pedig olyan cuccok, amelyek még nem fértek el a házban. Célom, hogy vissza se kerüljenek. Arra hajtok, hogy előbb-utóbb elfelejtkeznek róla a többiek.
Tudható, hogy az ember rengeteg felesleges dologgal veszi körbe magát. Ha csak magam élnék, nagyon kevés bizbaszom dísztárgyam, cuccom lenne. Én ilyen kidobálós, szelektálós, a tárgyakvannakértemésnemfordítva-ember vagyok. És remélem, ez így is marad.
Ezért zavar nagyon a sitt is, meg az, hogy jelenleg még nem cserélhetjük le a berendezéseinket. Élni viszont így is tudok, sőt.
Egyáltalán nem sírom vissza az ultramodern albérletünket. Itt ugyan az aljzatkiegyenlítőzés, a nappali laminált parkettázása, a konyhai szekció kifestése még hátravan, de semmiért nem adnám az ittlétet.
Az udvarunk homok. Nincs még rajta se térkő, se fű. Ronda és a szél mindig hatalmas port kavar. Viszont nagyon jól tudunk rajta labdázni a középsőmmel, földre rajzolni a legkisebbel, és a kocsinak is van bőven helye. Reggel csak kinyitom az ajtót és már kint is vagyok a friss levegőn. Csicseregnek a madarak, már pár cinke is meglátogatott bennünket, és a szomszéd kutyája is imádnivaló. Hát kell ennél több? Igen, azért egy rendes kert majd. De ennek megtervezése és elkészítése marad utoljára. Addig örömmel gereblyézem a diófaleveleket és élvezem mások növényeit. Mert a szomszéd kertje tényleg zöldebb. Hihi.
De mindebben a legklasszabb az, hogy mindig van mit csinálni. Nem kell azon agyalnom, mivel foglaljam le a Kicsit, vagy magunkat. Nagyon szoktam várni a reggeleket, hogy ismét tehessek valamit az otthonunkért. Egy számítógépasztalt már kitettünk a teraszra, így például ott is tudok dolgozni. Közeli célom, hogy azt a zugot is otthonossá tegyem. Szeretem, hogy most nem vagyunk eleresztve anyagilag, mert így lehet kreatívkodni. Rendesen fellelkesít annak a tudata, hogy minden nap megszépítsem valamelyik sarkot. Komolyan, még a járda lesepregetése is felvillanyoz. A Kicsi pedig mindenben segít.
Vásárláskor bepakol a kosárba, majd mindent a pénztárgépszalagra. (Tényleg! És magától. Soha nem kértem.) Ruhateregetésnél detto. Dekorálni is akarna, de azt inkább erősen korlátozom. Most vettünk táblafóliát krétákkal, amit szerintem a fürdőajtóra fogok felragasztani. Jó lesz üzenőfalnak és Leonnak is firkálgatni. Mert bár még mindig csak 19 hónapos, imád alkotni. És persze homokozni. Ez utóbbiból van bőven, ideje most már más felületet is kipróbálnia.
Tehát összességében a lakhelyünk bent szépen alakul, kint komplett putri, de lesz ez még gyönyörű 30-as övezet. Boldogság pedig már most is van.