Örülök, hogy van számítógép a világon, mert ha ma kézzel kellene bármit is írnom, kikészülnék. Egyre több seb, vágás van a kezeimen, és a sok cementtől, glettanyagtól, miegymástól mostanra nyoma sincs a nőiességemnek eme végtagjaimon. Bár rajtam se lehet sok, mert ma úgy elment mellettem minden ismerősöm az utcán, hogy csak na. Baseball sapkában nyomom a melót, hogy valamelyest védjem a fejbőrömet is a rengeteg anyagtól, ráadásul koszos, melós nadrágban flangálok az utcán. (Elég sokszor gyalog megyek át a házhoz, oda pedig tiszta cuccot vinni semmi értelme.) Senki sem ismert meg. Döbbenetes, mennyit tesz a viselet.
De nézzük az elmúlt 2 napot. Tegnap csak fél napot tudtam dolgozni a házon, mert utána bútorügyben voltunk Pesten. Ma viszont adtam a napnak rendesen. Reggel 9-től 13:00 óráig gletteltem az előszobát, utána elglasszáltam a boltba dobozokért (a férjem intézett tegnap jó párat) és mindet hazacipeltem. A fene gondolta, hogy az üres dobozok is ilyen nehezek tudnak lenni. Otthon aztán ledobtam az összeset a földre, megszoptattam a picit, betömtem 2 szelet apum sütötte – anyum hozta húst és dzsaltam vissza a házhoz. (Figyeled, mennyi szinonimát tudok a menni igenévre?) Sajnos a kaját ülve fogyasztottam el, így a visszafelé úthoz kissé nehezemre esett felállni. Miután azonban visszaértem a házhoz, újra nekiveselkedtem a munkának. Este nyolcig meg sem álltam. Délutánra volt – a glettelésen kívül – még egy kis betonozás (kiásott küszöb helye), vakolás (hiányzó falfelületek pótlása), valamint nagytakarítás a gyerekszobában. Isti ugyanis készre glettelte és le akarta festeni. Azelőtt azonban mindent át kellett csiszolni is. Az egész szoba olyan volt, mint egy havas táj. Tetszett, csak takarítani ne kellett volna. Kifejezetten nehéz glettport sepregetni.
De a lényeg, hogy a gyerekszobával elkészült (nem volt egyszerű, mert a mennyezet dobta le a glettet) és most már beköltözhető. Holnap még befejezem a párkányalkotást, de az már nem zavarja a bútorokat (vagy fordítva). Mert hogy ma párkányokat is készítettem. Még Gabi mutatta meg, amikor itt voltak Anitával, hogyan bánjak a gipszkartonnal. Azt is megmutatta, milyen karate mozdulattal tudom szabdalni és méretre vágni őket, így ma ezt az új tudásomat hasznosítottam. Szerintem büszke lenne rám.
Én viszont arra is az vagyok, hogy csilivilire varázsoltam a padlót. Egy bolti törzsvásárlói kártyával felkapargattam a lehullott glettet és festékfoltokat (mert az nem karcol), majd mosogatószivaccsal feldörzsöltem a többi fehér foltot. Mindezt négykézláb, artrózisos térddel. Viszont ez is olyan meditatív volt, minta a glettelés. Lassú folyamat, koncentrálni kell, de teljesen kikapcsol. Időnként még énekelgettem is. (Tök jól visszhangzik az üres szoba.) A nap zárására kipakoltam a hálónkból is mindent, hogy holnap oda is tudjunk cuccolni. És mivel a férjem még nem végzett a munkájával (szegény, neki is marha hosszú napja volt), folytattam a falhibák kijavítását az előszoba-konyhában.
Ami viszont dühített a nap során, az a méretem. (Most kivételesen a magasságom.) Nem érem el a konyhában székről sem a mennyezetet! Így hasonló okok miatt a szobákban sem tudtam felglettelni a falakat. Van létránk, de azon a kiakasztó kampó is olyan magas, hogy ágaskodva sincs esélyem vele szemben. Eldönteni nem mertem, mert féltettem a frissen festett falakat, ezért egyelőre csak a randa Ytong-oszlopot nézegethetjük a majdani szobánkban. Pedig egy nap alatt meglennék vele… De ma délután egyedül dolgoztam, így nem volt, aki segítsen létrát hajtogatni. Mennyire banális már… Minden hülyeséget meg tudtam tanulni az elmúlt közel egy hónapban, erre egy lajtorja kifog rajtam…
Emiatt (is) nem tudjuk teljesíteni azt a tervet, hogy teljesen beköltözhetők legyünk 30 nap alatt. Mindent megtettünk, sokszor erőn felül is, mégsem jön össze. De nem vagyunk elkeseredve, hiszen nem mi választottuk magunknak ezt a rövid határidőt. Az egyik unokahúgom azt hitte, valami kihívásban veszünk részt. Hihi. Hát, tulajdonképpen igen. Bazi nagyban. Csak költözhetnénk már be.
De persze nekünk ez sem megy simán. Közel 3 hete lefoglaltunk egy költöztető céget, amely ma este nyolc után lemondta a holnapi fuvart…. (Az angyalkák már megint tutira moziznak odafent…) Boldog-boldogtalant felhívtunk, értesítettünk, agyaltunk. Még semmi fix nincs, de remény legalább van. Délelőtt kiderül, tudunk-e költözni. Muszájnak muszáj, de a bútorainkat képtelenek vagyunk levinni az emeleti lakásból. Bazi nehéz a kanapénk is… (Végső esetben lehajítom.)
Nem tudom, még mi jöhet, mert eddig folyamatosan akadályokba ütköztünk. Még nem meséltem ezekről, de majd fogok, ha végre az összes elhárult már előlünk. Érdekes lesz, majd meglátod. Most így átgondolva, nem is értem, hogy-hogy nem adtuk fel ezt az egészet.
De mi akkor is költözünk (valahogy) egy glettelésre, festésre még váró, tulképp 90 százalékban kész házba és majd onnan folytatjuk a munkát. Két szoba lakható, a tűzhely már bekötve, tehát elkezdődhet az új életünk. Csak tényleg találjunk költöztetőket…