Ahogy írtam, tegnap nem tudtunk dolgozni. Szenvedtünk is a férjemmel rendesen. Mind a ketten azok a fajták vagyunk, akik ha belevágnak valamilyen új projektbe, addig csinálják megállás nélkül, amíg nincsenek készen. A vasárnap éppen ezért valóban szenvedés volt. De mindenért kárpótolt bennünket a mai nap. A keletkezett víz- és vérhólyagokat ugyan szívesen kihagytam volna, de a mai élményeket semmiképpen sem. Megismerkedtem ugyanis végre a betontörővel. Nagyon vártam már a randevúnkat, és bevallom, még sírtam is délelőtt. A Kicsi ugyanis velünk volt, és egy percre sem hagyott békén. Nagyon úgy nézett ki, egy álomtól elbúcsúzhatok. 

Pedig minden eszközzel igyekeztem elaltatni a drágát:

• Össze-vissza köröztem vele babakocsival a környező utcákban
• Altató dalokat is énekeltem neki a szomszédok füle hallatára
• Százszor ölbe vettem és ringatgattam
• Egy idő után már könyörögtem, sőt veszekedtem is vele.

Semmi sem hatott. Ha őt egyszer valami érdekli, akkor dafke sem fog elaludni. Pedig már lecsuklott a feje, behunyta a szemeit, de amint vízszintesbe tettem, azonnal felébredt. Két óra küzdés után feladtam. Nem tudtunk mást tenni, vele együtt kellett kipróbálnunk a betontörőt.

Pedig addigra már amúgy is fáradtak voltunk. Hatkor keltem, elindítottam a gyermekeket suliba, és szenvedtem, mint állat. Kivizsgálás várt ugyanis reggel rám, ami miatt se nem ehettem, se nem ihattam semmit, sőt, még fogat sem moshattam. Az egy dolog, hogy ilyenkor büdös az ember szája, dehogy még kávét sem ihat?! Hát el tudtok ti engem képzelni kávé nélkül?! Halál volt.

Fél kilenckor volt jelenésem a rendelőben egy ún. Hidrogén-kilégzéses teszten. A Hashimotóm velejárójaként ugyanis vannak hasi gondjaim, és utána kell járnom. De persze nem én lennék, ha minden flottul ment volna. A vizsgálatot ugyanis rajtam nem lehetett végrehajtani… Már a kezdő, referenciaértékem is olyan magas volt, hogy hazaküldtek. A normális Hidrogén-szint 20 alatt van első kifújásnál. Nekem 21 volt. Ez annyit jelent, hogy tele vagyok baktériummal, azokat ki kell belőlem gyilkolászni, és utána jöhetnek a rendes vizsgálatok. Amelyeknek amúgy az lenne a célja, hogy kiderítsék, van-e gondom a laktózzal, fruktózzal, keményítővel. De erre most várnom kell még minimum 3 hetet ismét… Hát csoda, hogy vártam azt a süket betontörőt?

Szerencsére a Kicsivel folytatott küzdelembe a férjem is beszállt, így hol ő, hol én, hol pedig egy barátunk fúrt, attól függően, kinek lett éppen elege Leonból. Mert ő persze rohangált és életveszélyesen közlekedvén teljesen leszívta az energiáinkat.

Ha éppen nyugton volt, akkor a nagy nehezen kifúrt betonlyukba dobálta vissza a köveket. (Kerítéskészítési projekt első fázisa volt ma.) Apa ugyan próbálta időnként lefoglalni: beletette a talicskába és tologatta, de ha abbahagyta, akkor az volt a baj. Aztán adtam neki sok kis falkarikát, amelyeket a villanyvezetékek helyének kiépítésekor gyűjtöttem neki össze. De ezek is csak pár percre kötötték le. Akkor nyugodott meg csak hosszabb időre, amikor a vakolatot dobálhatta bele a vizes vödörbe. No, ilyenkor kaparinthattam meg én a betontörőt.

Esküszöm, jobb, mint bármelyik vibrációs tréninggép. Egyrészt nem kis súlya van, bár földön tartva ez nem érezhető. Sokkal inkább akkor, amikor ki akarod a már összetört törmelékek közül húzni. Kell hozzá izomerő, ez tény. Időnként a páromnak szóltam, hogy segítsen, mert néha úgy beszorult, hogy semerre sem mozdult. Ismét megállapítottam, hogy jobb, ha nem veszek össze a férjemmel. Egyre erősebb. Maga a fúrás viszont tényleg tuti és tényleg szétrázza az embert. De egyáltalán nem olyan keményen, mint ahogy azt hinnénk. Én legalábbis simán bírtam, bár ha 25 kilóval több lennék, hatékonyabb is lehettem volna. (Kellett nekem lefogyni…)

De a napi penzumot így is teljesítettük, a teraszos kiugrót szétfúrtuk, két kerítésoszlopnak lyukat varázsoltunk, és még a villanyvezetékeknél is elkészült minden átvezető lyuk.

Most van rajtam 2 kidurrant vízhólyag, egy stabil vérhólyag, két mélyebb vágás a jobb karomon, egy horzsolás a bal bokámnál és némi derékfájdalom. De egyik sem olyan, hogy ne örülnék neki.

Örülök, mert minden nap azt érzem, ma is tettünk valamit a családunkért. Mondjuk az esti vacsifőzést szívesen elengedtem volna, főleg, hogy előtte még szülőire is beugrottam. De hát mégiscsak Anya vagyok. És jól is van ez így.

Persze erre majd holnap is emlékeztessetek. Szintén hosszú napnak nézünk elébe:

• Jön a regisztrált villanyszerelő áttenni a villanyórát, ami után végre ismét falat bonthatunk.
• Délután jönnek a kőművesek befejezni a gyerekszoba padlóját, amit előtte még össze kell takarítanom. (A mai fúrások enyhén kosszal jártak.)  
• És bármikor megjelenhet a maradék 3 oszlop is a kerítésekhez…

Meg persze lassan nem ártana beszerezni egy-két dolgot a házhoz sem, pl. járólapok, laminált padló, ilyen apróságok…