A csapból is az folyik, hogyan fogadjuk el önmagunkat, a testünket akkor is, ha – szerintem – az egész csak önámítás. Hiszen egy percig sem lehet hihető, hogy egy 120 kilós nő 150 centis magassággal boldog a testében. Elég csak arra gondolni, milyen nehézségei lehetnek mozgás közben. De nem csak a súlyról van szó. Az önel(nem)fogadás sokkal messzebbről indul. A testünk csak a problémáink tükörképe.
Mielőtt azonban belemennénk a részletekbe, arra kérlek, ne fogadd el önmagad,
- ha tényleg kövér vagy,
- ha van bőven súlyfelesleged,
- ha tehetsz ellene, csak lusta vagy,
- ha legbelül téged is zavar, ahogyan kinézel.
Az önelfogadás ilyen esetekben ugyanis majdhogynem egy a beletörődéssel: ilyen vagyok, (mindig is ilyen voltam), nem is lehet másként. Na, ezt kell sürgősen elfelejteni! Inkább cselekedj, s ha már megmozdultál végre, akkor jöhet majd az igazi önelfogadás. Mert a fogyás önmagában (csak hogy ennél a példánál maradjak) egyáltalán nem garancia a boldogságra.
Önelfogadás = SWOT analízis?
Vajon önmagunk elfogadása tiszta marketing lenne? Enyhe túlzással tulajdonképpen igen. Hisz miről is van itt szó?
- El kell adnunk egy terméket,
- vonzóvá kell tennünk, hosszú távon gondolkodva
- fenn kell tartanunk a fogyasztó érdeklődését és
- állandóan ápolni kell vele a kapcsolatot.
Annyi csak a különbség, hogy itt a termék és a fogyasztó is TE magad vagy.
Szóval elő a gyengeségekkel, erősségekkel, de csakis őszintén!
A szakemberek azt javasolják, lehetőleg papíron vessünk számot magunkkal. Írjuk le az összes jót, amit szeretünk magunkban (kívül-belül) és persze az összes rosszat is. Aztán nézegessük, ízlelgessük, és fogadjuk el, hogy ez van. Hogy ezek vagyunk most. Viszont utána azt is vizsgáljuk meg, min tudunk változtatni ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Sokan hozzáteszik, hogy ebben a fázisban már muszáj lenne magunkkal is összebarátkozni, sőt megszeretni a lényünket (és a testünket). Erre én csak annyit szoktam mondani, hogy aha, persze. Attól, hogy elhatározom, szeretni fogom magam, még ez nem lesz így.
De akkor mégis mit lehet tenni az önmegszeretéshez? Ez ugyanis az önelfogadás alfája és omegája.
Fals tippek az önelfogadáshoz
Hiszem, hogy az agyunk nagy befolyással van cselekedeteinkre, viselkedésünkre. Hiszem, hogy az önbuzdítás sokat segíthet céljaink elérésében. Mégis óvatosan kezelném azokat az ötleteket, amelyek például csak mantrákra építik az önszeretet megvalósítását.
Az interneten számos ilyen, enyhén szólva is bóvli tippet találhatunk. Párat bemutatnék a szemléltetés kedvéért:
- Minden reggel mond el magadnak 101-szer, hogy „Szeretlek”. 101-szer?! Szerintem az ötletadók leragadtak Freudnál, aki ugyan munkásságáért minden elismerést megérdemel, de jól tudjuk, nem állt meg nála a pszichológia.
- Hálakutatók javaslata (igen, ilyen is van!), hogy mindig adjunk hálát azért, amink van, és ne zsörtölődjünk azon, amink nincs. Vagyis mindig mondjunk köszönetet mindenkinek, a sorsnak és magunknak is. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, viszont, hogy nem vezet önszeretethez, az hétszentség.
- Fókuszáljunk az erősségeinkre! Ez teljesen egybevág a SWOT-tal, csak az az egy baj van vele, hogy a hogyant nem árulják el. Olyan tanácsokat lehet csak idevonatkozóan olvasni, hogy legyünk kedvesek, segítőkészek, odaadók, ezáltal erősítve mások erősségeit. Hátha akkor mi is visszakapjuk. De ez külső kontroll, nem?
- Lépjünk túl a sérelmeinken! Dolgozzuk fel a fájdalmakat, a sértéseket és ne haragudjunk életünk végéig! A harag ugyanis megbetegít és legyengít. Haraggal a szívünkben magunkat sem szerethetjük igazán.
Nekem ez utóbbi is rendben van, viszont a sérelmek elengedése sem egyenes út önmagunk megszeretéséhez. Ráadásul azt a problémát is felveti, hogy vajon a megbántódás elengedése egyben a másik újbóli elfogadását is kellene, hogy jelentse? Mert szerintem nem. Ha folyamatosan negatív emberekkel vagyunk körülvéve, megbocsájthatunk ugyan szünet nélkül, de – csúnyán mondva – akkor is szelektálnunk kell. A negatív emberek lehúznak bennünket. A mélyből kapálózva pedig eléggé nehéz mantrázni, hogy mennyire imádjuk magunkat.
Egyben azonban minden szakember és önkéntes, segítőszándékú jóakarónk egyetért: fel kell hagynunk önmagunk bántásával! Nem arra kell egyfolytában gondolnunk, kik szeretnénk lenni, hanem inkább azzal kell törődnünk, kik is vagyunk valójában. Ez viszont piszok nehéz feladat. Mert legtöbbször már a magunknak felállított Ideális Én is olyan messze van a valóságtól, mint a kismalac a bilire szoktatástól. Nem véletlen, hogy azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában.
(És tényleg ne szidd, ne ostorozd magad! Ha ugyanígy bánnál a legjobb barátoddal, a kedveseddel, ahogy magaddal, akkor nagyon gonosz embernek tartana, nem?)
Az önelfogadás kulcsa az önismeret
Gondjaink nagy része általában annak köszönhető, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy nem azt az életet éljük, amelyet szeretnénk, vagy nem úgy, ahogyan szeretnénk. (Hiszem, hogy ha valamit el akarunk érni, azt el is érhetjük. Mert képesek vagyunk rá. A képesség pedig fejleszthető. Hallottunk már számos sikertörténetet, olvastunk csodás meggazdagodásokról, önmegvalósításokról. Tehát lehetetlen nincs, csak legfeljebb nagyfokú önsajnálat.)
Hivatkoztam már korábbi írásaimban Kurt Tepperweinra, akitől egy dolgot mindenképp érdemes megfogadni: tudnunk kell, hogy hatalmunk van afelett, mire hogyan reagálunk. Hogy nem más bánt meg bennünket, hanem mi hagyjuk, hogy megbántódjunk. Hogy nem más miatt hízunk meg (csakhogy továbbra is a témánál maradjunk), hanem mi zabáljuk hájasra magunkat. Tudod, segíts végre magadon, az Isten is… Az önsajnálat, mártírkodás, mások okolása a könnyebbik út. Ezt viszont észre kell vennünk magunkon és őszintén megálljt parancsolni. És itt a lényeg: az őszinteség.
Ehhez azonban egyedül kevés lehetsz. Kellhet a külső segítség is. Évtizedek alatt ugyanis nagyon könnyen eljuthatunk olyan szintre, hogy hazugságainkat hisszük igaznak. Hisz életkörülményeink és életünk sodrásában olyannyira eltávolodunk igazi énünktől, hogy tényleg fogalmunk sincs arról, kik vagyunk. De akkor hogyan is tudnánk magunkat szeretni? Tehát mindenek előtt ismerd meg önmagad, hogy aztán valóban magadba is “habarodhass”.
Az önismeret a célkitűzések alapfeltétele
Ha tudod, ki vagy és mire vagy képes, nem fogsz abba a csapdába beleesni, hogy irreális álmokat kergess. Én például soha nem tűztem ki magam elé a 90-60-90-et, mert ismerem a testem korlátait. (70 cm-től kisebb derék nálam fizikailag lehetetlen lenne, a 70 is csak akkor, ha a gyomromat is kivetetném.) Sem azt, hogy egy amerikai egyetem tudós professzora legyek, mert bár agyam van, de soha nem vágytam doktori címre sem.
Szóval, ha ismered magad, akkor jöhetnek a célok. De csak óvatosan, nehogy önszeretet helyett még jobban megutáld magad!
A helyes célkitűzés ismérvei
Olyan célokat tűzz ki magad elé, amelyek
- kihívást jelentenek számodra, de nem lehetetlenek,
- konkrétak és mérhetők (a fogyás erre például jó példa), valamint
- értékük és motiváló hatásuk van. (Ne apád neked szánt szerepe legyen a célod, mert az soha nem fog munkára sarkallni.)
Legyenek segítőid céljaid elérésében! Erre jók mostanság akár az online csoportok is. Tudod, társas lények vagyunk. Együtt minden könnyebb.
S ha már eddig eljutottál, még mindig ott a kérdés, hogy közben megszeretted-e magad. De én már most megmondom, hogy nem. Mert a legnehezebb lépés még mindig hátra van.
Hogyan szeresd meg önmagad?
Engedd meg, hogy ez a kis fejezet már személyesebb hangvételű legyen. Hiszen én is ezzel a problémával küszködöm. Rá is kerestem további ötletekre a neten, de szinte csak olyan közhelyes mondatokat találtam, amelyekkel ki lehet kergetni a világból:
- Hozd ki magadból a legtöbbet!
- Mutasd meg magad a világnak!
- Légy tagja önbizalomtréning csoportoknak!
- Menj társaságba!
- Indíts blogot! (Khmm.)
Aztán beszélgettem a húgommal is, aki viszont egy mondatával – szinte teljesen – helyre tett. Azt kértem tőle ugyanis, hogy készítsen rólam fotót (egész alakosat). Ő teljesen tisztában van a testképzavarommal és minden ilyen jellegű gondommal, de azt hiszem, most lett elege belőlem. Hála Istennek.
Csak annyit mondott ugyanis, hogy fejezzem be az állandó tükörbe bámulást és fotóztatást, mert úgyis mindig a hangulatomtól függ, milyennek látom magam bennük, illetve rajtuk. (Most itt direkt nincs szó a torzítós tükrökről, vagy az előnytelen beállításokról.)
És igaza van! Mert akkor ott épp nagyon kövérnek láttam magam ugyanabban a nadrágban, amiben húsvétkor még brutál csinosnak. Tényleg nincs értelme a magam nézegetésének. Elég, ha csak arra figyelek, hogy az új ruháim jók maradjanak rám. (A fogyás ideje alatt persze az összehasonlító képek nagyon kellettek, különben még ma sem hinném el, hogy olyan sokat fogytam…)
Hasznos tanácsok az önelfogadás, önmegszeretés témájában
A neten viszont találtam azért sok jó dolgot is. Például egy Youtubert, aki ilyen és hasonló témákkal foglalkozik. Miután megszoktam a beszédstílusát (hiába, kölyök hozzám képest, bár egyetemi tanár), érdeklődéssel hallgattam külföldi anyagokból összeállított önismereti videóit. Szívből ajánlom nektek őt, a “Tanulom magam” Attisát.
A legcsodálatosabb tanácsot azonban egy klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológustól, Barkó Otíliától kaptam. A munkája során nagyon gyakran találkozik az önel(nem)fogadás problémájával. Fenti kérdéseimre az alábbit válaszolta:
“Mindenki az anyjába kívánja azokat a könnyű szavakat, amelyeket a vastag pénztárcájú cicababák mondanak: “fogadd el magaaad!” De közben nem ők kelnek fel éjszaka a gyerekükhöz, mert dada van, és nem rohannak dolgozni, mert a konditerem csak 9-kor nyit. Egész délelőtt ott vannak, aztán milliós kezeléseket kapnak. Persze többnyire mindezt egy „fejőstehén”-férj finanszírozza. A lényeg tényleg az önszeretet. De nehéz hozzá fogni. A neveltetésünk, a vallásunk, az egonk mind azt mondja, hogy az önszeretet nem helyes. Pedig amivel összekeverik, az az egoizmus, a másokon áttipró, frivol magamutogatás. (szerk.megj.: Ezt a témát itt feszegettem korábban.)
Az önszeretet inkább egy halkszavú, kedves, jóindulatú hozzáállás magamhoz. Olyan, mint egy kedves nagyapa, aki azt mondja, amikor hülye voltam és elrontottam a dolgokat, hogy “nem baj, lányom, majd megtanulod… Legközelebb jobban megy.” EZ az önszeretet.
És hogy hogyan kell elkezdeni megszeretni magunkat? A legnehezebb gyakorlattal: az első két hétben nem kritizálod magadat: nem mondod, hogy “úristen, hogy nézek ki”, hogy “basszus, megint mennyit zabáltam”, hogy “ezt is elrontottam”! Hanem hagyod, hogy a benned lakó jóindulatú nagyapó, aki a LELKED, megsimogasson, és azt mondja, “együtt kijavítjuk”.”
Alig várom, hogy megismerjem az én nagyapómat.
Remélem, hasznosnak találtad a cikkemet és érdemesnek a megosztásra. Köszönöm, hogy elolvastad, és nagyon örülnék, ha megírnád saját tapasztalataidat a témában. Például azt, hogy neked mi okozza a legnagyobb nehézséget az önelfogadás terén.