Ezúttal két igazán vagány személy(iség) került a látóterembe: egy házaspár, amelynek mindene a whisky. Persze jobban örültem volna, ha inkább pálinkások lennének, de akkor maximum csak Szatmárig sodorta volna őket az élet. Így viszont fogták magukat, és meg sem álltak egy skóciai szigetig. Ők a More Than Whisky Facebook-blog eszement házaspárja, Eva és Tamás. Az első blog, amit valóban követek. Humor, önkritika, irónia minden mennyiségben. Ezért itt most kicsit komolyabbra fordítottuk a szót. Skóciából válaszoltak a kérdéseimre:
D: Remélem, nem haragszotok, amiért a fenti jelzőkkel illetlek benneteket. De valóban nem mindennapi, ami veletek történik. Hat éve vagytok együtt, négy éve hivatalosan is egy pár, most pedig hátat fordítottatok itthon mindennek és elmentetek Skóciába kekszet pakolgatni. Sőt, még alig egy hónapja élnek kint, de Tamás máris eldöntötte, hogy benevez egy félmaratonra a nagyon kemény szintkülönbségeiről is ismert Mull szigeten … Jöjjön hát a kötelező kérdés: Miért mentetek ki? Politika? Önmegvalósítás? Bakancslista?
T: Először is üdv mindenkinek és köszönjük a „meghívást” a blogodba. Igazából nem is gondoltuk, hogy a szűk baráti körünkön kívül mást is érdekelhet az életünk. Egyébként, bár ez az oldalunkból egyelőre nem derül ki, azért nem a whisky a fő összekötő szál. Ezer más módon kapcsolódunk egymáshoz. Mindketten szeretünk főzni, kirándulni, sportolni, futni. Szeretjük a jó borokat, söröket, a romantikus filmeket. Pár éve még a chilitermesztésbe is belefogtunk.
D: Na, azt épp miért?
T: Két oka volt. Első a kíváncsiság, hogy mit is lehet megtermelni Újpesten, a 8. emeleten, egy pici erkélyen. Előző években is próbálkoztunk paradicsommal, fűszerekkel, de az erős napsütés nem tett jót a növényeinknek. A chili paprikák viszont szeretik a sok napfényt, innen jött az ötlet. Egyedül a vízigényük nagy, de úgy gondoltuk, a locsolással csak elboldogulunk valahogy. Másik ok, hogy egy nagyon jó barátomnak próbáltunk segíteni. Ő akkor fogott bele a chilitermesztésbe, mi meg hajtattunk pluszban palántákat neki esetleges pótlás gyanánt. Végül azonban nem volt rá szüksége és rajtunk maradt közel 200 tő, kidobni nem volt szívünk… Valamit kezdeni kellett velük, így gerillakertészetünk több, mint 10 liternyi szószt termelt ki családunk, barátaink nagy örömére.
D: Akik viszont most nem annyira boldogok, hogy elmentetek Skóciába. Szóval miért is?
T: Először is elegünk lett a mindennapos mókuskerekezésből. Ülsz egy irodában, gyártod a papírokat, napról napra ugyanazokat, kiszolgáltatva a főnökeid és a politika szeszélyeinek. Igen, a politika is benne van. Mindketten olyan iparágban dolgoztunk (építőipar és egészségügy), ami nagyban a befolyása alatt áll. (Bár manapság mi nem?) Belülről látni ezeket a dolgokat elég megterhelő a gondolkodásra képes szervezetnek. Bár sajnos egyre kevesebb ilyen „gondolkodó szervezetet” ismerünk… Többségük elmenekült az országból. Én ezt a melót toltam több mint 15 évig. Köszönöm, elég volt, legalábbis egyelőre. Úgy éreztük, ez az ország most épp nem élhető nekünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint a 70-es évek szoft szocializmusában. Furcsa, hogy ezt az időszakot sokan elfelejtették már. Szerintem, ami most otthon van, rosszabb annál. Ugyanakkor a költözésben szerepet játszott az is, hogy egy előző, közös munkahelyen olyan szinten lettünk mind érzelmileg, mind fizikailag kizsákmányolva, hogy majdnem ráment az egészségünk és az önbecsülésünk. A mai napig nem hevertük ki.
D: Gondolom, erről nem szívesen mesélnétek…
T: Igazából de, viszont indulatok nélkül nem menne. Akinek meg szánnám, úgysem olvasná. Tulajdonképpen nincs igazi harag bennem, hisz mi voltunk a lúzerek. Tanulópénz megfizetve, tapasztalat bezsákolva. Hagyjuk inkább… A legfőbb szempont úgyis a nyelvtanulás volt. Nyolc éve dolgoztunk utoljára olyan nemzetközi projekten, ahol használhattuk az angol nyelvet. Mára ez a tudásunk botrányosan megkopott és ezt sem nyelvtanfolyammal, sem magántanárral, sem otthoni tanulással nem tudtuk kompenzálni. Ez a projekt amúgy újrakezdett életem – mármint a katonai után – legjobb 2 éves munkája volt.
D: Kérdezni is akartam: láttam az adatlapodon a honvédséget. Tehát katona voltál először?
T: Igen, 14 évig vadászrepülőket bütyköltem Kecskeméten hivatásos katonaként. Tudom, nehezen jön ki a matek, de mivel katonai volt a középsuli is, beleszámolom azt is. Cigányélet volt, de imádtam és ezt a kollégáimnak és az első főnökömnek köszönhetem. Jenőn (Kertész Farkas Jenő, a szerk.megj.) kívül talán, ha egy olyan vezetőm volt még, akire vezetőként tudtam felnézni. Őt pár éve eltemettük, 56 évesen. Nyugodjon békében. Aztán egyik vasárnap este inkább leültünk és elkezdtünk munkát keresni a neten.
D: Értem. És gondolom azért éppen Skóciában, mert igazi whisky-imádó vagy. Még a neved is ott díszeleg egy gyűjtők számára igazi kincsnek mondható, limitált kiadású whisky-s palackon. Ám Eva is eme ital rajongótáborát erősíti. Ennyire kemény lenne a feleséged is?
T: Egy jó ital, vagy étel szeretetéhez nem keménység kell, inkább nyitottság és nem kevés kíváncsiság. De szerintünk az a normális, hogy az ember próbálja a másik hobbiját megismerni, elfogadni, megszeretni. Része kell(ene), hogy legyen egy párkapcsolatnak. A whisky szeretete a véletlen műve: okozója amúgy pont a párom, aki azóta is sűrűn emlegeti, hogy miért is kellett azzal az első palackkal megajándékoznia…
E: Hát igen… De mindegy, hogy az illető nő vagy férfi. Mihelyst az ember rájön, hogy a whiskyzés nem az ivásról és a drága italok vásárlásáról szól, hanem egy ismeretlen ízvilág felfedezésről, már a rabjává is válik.
D: Én többször megkóstoltam a whiskyt, de egyszerűen nem tudtam megszeretni. És ezt valahol sajnálom is, bár legalább így spórolok egy keveset. Viszont ezek szerint benneteket nem a whisky hozott össze.
T: Legutóbb két hete mondta nekünk ugyanezt itt egy francia lány, amit te is. 3×2 cl whisky kóstoltatása elég volt, és egy este alatt megtérítettem. Szerencsére a kulturált whiskyfogyasztás nem túl drága mulatság, hacsak nem ásod bele magad a témába túl mélyre, mint ahogyan azt én tettem néhány barátommal együtt. Komoly hobbi és mint minden hobbi, költséges. A WhiskyBand a megmondhatója. Ők lelkes whisky rajongók kicsiny csapata, amelynek én is tagja vagyok. Viszont, hogy a kérdésedre is feleljünk, nem, egyáltalán nem a whisky hozott össze bennünket. Sokkal inkább az élet. Ahogyan minden párt.
D: Próbáltam kitalálni, hogyan keresztezhettétek egymás útját. Mind a ketten mérnökök vagytok, ám két külön országban tanultatok. Mindkettőtöknek köze van a sporthoz, de nagy valószínűséggel más okokból kifolyólag. És persze ott van ez a nemes nedű. Szóval hogyan is bukkantatok egymásra?
T: A történet rém egyszerű: egy munkahelyen, egy projekten dolgoztunk. Első évben mondjuk nem a feltétlen szeretet jellemezte a kapcsolatunkat, és akkor most finoman fogalmaztam. Egyébként is, akkor még javában nős voltam. Pici családommal együtt éltünk Pécsen. A többi egy későbbi, hosszabb történet, és bár meglepő, nincs köze a whiskyhez. A sportos vonal viszont egyszerre kereszteződött Pécsen: én futottam, Eva spinracing edzésekre járt. Túl kemény volt a tél, nekem meg nehezen ment a futás. Addig nyaggattak a csajok az irodában, amíg elmentem az egyik edzésre, és ott ragadtam. Később közös spinracing termünk is volt Csepelen. Két évig nyomtuk ketten az edzéseket – edzőként, tulajként.
D: Meg sem kísérlem összeszámolni, ez hányadik melód/tok lehetett…
T: Hadd ne számoljam most én se össze. Talán akasztott ember nem voltam még. Evinek is csak azért kevesebb, mert van jó pár év különbség közöttünk. De kellő kitartással még akár utol is érhet!
D: Közben kiderült, hogy veled, Tamás, vannak közös „vonásaink” is: mind a ketten elváltunk, mind a ketten sokat fogytunk. Nagyon tisztellek is azért, hogy férfi létedre változtattál magadon. Tudom, hogy ez nektek nehezebb. Nem maga a fogyás, mert az a szemét genetika ilyen szempontból jobban kedvez nektek, hanem maga a lépés. A legtöbb férfi azt mondja, a férfiasság a „nagyságban” van (akár szélte, akár hossza…). Az élet minden területén ilyen kitartó vagy?
T: A fogyás kicsit kényszerszülte megoldás volt. Egy komoly műtétre való felkészülés közben derült ki, hogy az alapbetegségen kívül szinte minden, manapság divatos bajom van: elhízás, magas vérnyomás, koleszterin, vérzsír, stb… változtatni kellett. Innen is csókoltatom a belgyógyász doktornőmet, aki ordítva rúgott ki a rendelőjéből azért, mert kérdőre vontam, hogy miért nem a magas vérnyomásom okait derítjük ki ahelyett, hogy mindenféle gyógyszerrel töm meg.
Ekkor kezdtem el futni, bár az első pár hetet azért futásnak nem nevezném…
D: Tavaly még nekem is meg kellett állnom kemény 100 méter után…
T: No igen, minden kezdet nehéz. Na meg a folyamatos ruhatárcsere is közrejátszott a fogyásban: minden évben picit nagyobbat kellett vennem mindenből. Ebből is elegem lett. Aztán végülis ugyanezt eljátszottam, csak már szerencsére visszafelé. XXL-ből M-re váltottam (mostanság néha S). Egyébként a tisztelet kölcsönös, fogyni nem egyszerű. Család mellett meg végképp. Megtartani pedig külön kihívás!
D: Igen, nekem ez most talán nehezebb is, mint a lefogyás volt. De ebben is kitartunk, ugye?
T: Igen, próbálok kitartó lenni mindenben. Célokat tűzök ki magam elé, aztán megvalósítom őket. Persze nem mindig sikerül, ezek lesznek aztán a bukott projektek. Viszont próbálok belőlük tanulni. A válás-témát hagyjuk inkább. Nem volt egyszerű. Mindig két ember hibájából jön össze, ebből kifolyólag vastagon sáros voltam benne én is. Nagy kudarc ez, kár szépíteni.
D: Megértem. Addig is Eva, hogyan gondolkodsz te a kitartás fontosságáról?
E: Én a megvalósításban látom a nagyságot. Álmai mindenkinek vannak, tervei már kevesebbeknek és még kevesebben vágnak bele a megvalósításba. Hisz az a legnehezebb. Kifogás mindig van millió. Nekünk is volt nagyon sok, de belevágtunk, és ez erőt ad minden nap.
D: Ha már kitartás. Mégsem maradtatok itthon. Pedig neked, Tamás, még gyerekeid is vannak… Most pedig kint vagytok a világ végén, egy szigeten a semmi közepén, és kekszeket csomagoltok.
T: A legnehezebb rész. Még most is könnyeket tud csalni a szemembe, ha rájuk gondolok. Pfff… Sokáig ők voltak az egyetlen visszatartó erő, mert azért nem kétnapos történet volt ez az indulás. Fiam középiskolás lesz, sikerrel felvételizett emelt angolos gimibe. Elindult egy olyan irányba, ahol, ha megmarad, sínen van. A felkészülés nem volt egyszerű. Mi készítettük fel, és megértette, hogy kell a nyelvtudás az álmai valóra váltásához. Én a szocreálban nőttem fel, nem volt választásom, csak az orosz. Neki van. Amúgy ő az apásabb, legalábbis úgy érzem. A lányom most lesz hetedikes , ő inkább anyás, mindig is az volt. Leültünk velük, elmondtuk, hogy mennünk kell, és azt is, hogy miért. Megértették. Remélem. Azt is, hogy nem örökre szól. Hiányoznak. Nagyon.
D: Nem is feszegetem ezt tovább. Szülő vagyok, átérzem a fájdalmadat. Térjünk át inkább a mostani melótokra. Nagyon érdekfeszítően és viccesen írtok a blogotokon erről a szalagmunkáról. De hogyan élitek meg belülről? Mi van a fejetekben és a szívetekben esténként, amikor lefekszetek aludni? Mégis csak gépies munkát végeztek távol mindentől és mindenkitől.
T: Ez is csak egy munka. Megmondják, mit csináljunk, mi meg megcsináljuk tudásunk, magunkkal szemben támasztott elvárásainknak megfelelően. Én kvázi fizikai munkásként kezdtem a felnőtt életem. Onnan kapaszkodtam fel lassan, bejárva a teljes ranglétrát a top management-ig bezárólag. Megtanultam tisztelni a munka minden szintjét. Egy korábbi vezetőm azt mondta, a munkát mindig kellő alázattal kell megközelíteni. Akkor – de csak akkor – fog menni. Azóta is ez a vezérelvem, és képzeld, működik. A fejünkben pedig – legalábbis az enyémben – most nincs semmi. Próbálom élvezni a „nemgondolkodás” szabadságát. Ha azt mondják, pukizz rózsaszínt, azt próbálok. Nem kell gondolkodni, mi lesz másnap, mi volt aznap. Ezek csak kekszek. Legyártódnak, megsülnek, becsomagolódnak. Leesnek, kidobódnak, elpazarolódnak. Ennyi. A munka egyáltán nem, illetve csak ritkán monoton, sokféle munkafolyamatban részt tudunk venni.
E: Nekem a gyártó gépsor takarítása közben – ami nem éppen egy sokat tanult mérnök álommelója – sokszor megfordul a fejemben, hogy jobban érezném – e magam a régi kis irodámban a számítógép előtt. Vagy, hogy elismertebb, megbecsültebb volt – e az akkori melóm. De eddig még egyszer sem volt igen a válasz. Ez sok mindent elmond.
D: Valóban. Főleg, ha arra gondolok, hogyan meséltél legutóbb a csomagolásos munkafázisodról. Nagyon szeretem, ahogy írtok a blogon. Élvezetes követni a mindennapjaitokat, a dugalj-problémákat (eszembe sem jutna, hogy erre is kell figyelni…), hogy a munkagépeknek emberi nevük van, stb. A férjem hívta fel rátok a figyelmemet. Azt mondta, ha újra fiatal lenne, azt tenné, amit ti. De azért ti sem vagytok mai csirkék. Honnan a bátorság? Tamás, talán a katonaságból? Vagy a véredben lenne? És Eva? A szlovákiai magyarságod közre játszhat ebben?
T: Ez senkinek nincs a vérében szerintem. Én önfejlesztő típusnak tartom magam, mint a T1000-es modell a Terminatorból.
E: Kelet-szlovákiai magyarként egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy két országhoz is tartozom, meg egyikhez sem igazán. 18 évesen úgy döntöttem, hogy panaszkodás, beletörődés vagy gyűlölködés helyett – mindezt a magam előnyére fordítva (gondolok itt a nyelvi készségekre) – elindulok a nagyvilágba. Tanultam Pozsonyban, Prágában, Franciaországban is 2 évet, és végül Budapesten kezdtem el dolgozni. Most pedig itt vagyok és ki tudja hol leszek holnap.
T: Tudod, ehhez a lépéshez nem bátorság kell. Inkább elszántság. Az, hogy változtatni akarsz, tudatosan. Az élet minden területe így kellene, hogy működjön. Egészséges életmód. Sport. Szelektív hulladékgyűjtés. Környezettudatosság. A munka szeretete. Önbecsülés. A másik/mások tisztelete. A másság tisztelete. Sokan kérdezték, hogy a pénz miatt megyünk-e el? Nem értették, hogy ez nem a pénzről szól. Én speciel jóval kevesebbet keresek, mint otthon. Elég komoly egzisztenciát hagytunk hátra, akik ismernek bennünket, tudják ezt. Egyszerűen csak mást akarunk csinálni. Angolt tanulni, más kultúrát megismerni. Mondták, hogy fél év múlva sikítva fogunk hazamenni, mert rájövünk, hogy Magyarország a világ legjobb helye. Elhiszem, de engedtessék meg, hogy ezt a saját bőrömön tapasztalhassam meg és nem „megmondó” emberek által. Szeretnénk kicsit világot látni. Nem turistaként, mert úgy nem lehet egy kultúrát megismerni. Benne kell élni, velük kell élni. Legalábbis szerintem ez így működik. Már most, egy hónap után annyi élményt szedtünk össze, amit nem is gondoltunk volna. Hogy mind pozitív? Közel sem. De attól még élmény. És ezért vagyunk most itt, a világ végén, egy szigeten. Lehetne akár a Karib-tenger egyik szigete is? Lehetne. De most ide fújt a szél. Ezt dobta a gép. Na jó, tényleg köze van hozzá a whiskynek, ahogy mondtad, és a két évvel ezelőtti skóciai túránknak is, de ugyanígy képben volt Hollandia és Anglia is.
D: Anglia?
T: Tudatosan mondok Angliát, mert itt ezt tanultuk meg először: a skót ember nem angol! Kegyetlen sértésnek is veszik, ha valaki összemossa őket. De így, egy hónap együttélés után ezt meg is értem.
D: Egyértelmű. És meddig maradtok kint? Merre tovább, ha végleg és merre tovább, ha nem?
T: Hogy meddig? Nem tudjuk. Két hónap? Fél év? Öt nap? Who cares! Ha nem tetszik, bepakolunk a bőröndbe és továbbállunk. Hogy hová? Nem tudjuk. Talán hazamegyünk. Nincs veszítenivalónk, mert úton vagyunk. Valamerre…
Ahogy mindannyian, idebent. De ez már más téma. Talán egyszer írok is róla. Viszont ha téged is érdekel, hogyan alakul Tamás és Eva sorsa a távoli szigeten, kövesd őket a Facebookon More Than Whisky néven. Én már nagyon várom a következő bejegyzésüket. Sokat tanulok tőlük, nem mellesleg pedig nagyon jól szórakozom az olvasásuk közben. Fergeteges a stílusuk. Szeretettel ajánlom őket kikapcsolódás gyanánt.