– mondom mostanában elég sokszor a gyermekeimnek, amikor egy egyszerű jóvanna-t hozzám vágnak, vagy ha csípőből túl lazára veszik a figurát velem szemben. Nem, nem vagyok a tipikus „én a Jupiter, te meg csak a kisökör”-fajta, mégis muszáj az utódoknak tudniuk, hol a helyük. Na, ez most megint elég felsőbbrendűen hangzik, de akkor is így van valahogy. Nálam lazább, bolondabb anyukát nehezen találni, hiszen amikor hülyeségről van szó, nem kell átmenni a szomszéd Mari nénihez. Ha nem vagyok a babám által agyonkínozva, minden bolondságban benne vagyok. Tegnap például a pukkanós fólián ugrálásban is, amit a lányom talált ki nekem, hogy még viccesebbé tegyem vele a tornámat. Nekik ugyanis a kezdetekkor közröhej tárgya volt, hogy anya tornázik. Ezek a huncutok a fogyásom elején halálra röhögték magukat azon, hogy a terpesz-zár ugrálások során a melleim és a farpofáim ütemesen össze-összeütődtek (nem a mellem a farommal, annyira még nem gáz a helyzet) és ezáltal furcsa, csattogó hangokat adtak ki. Természetesen nekiálltak hozzá dobolni a kanapén. Hát még jó, hogy röhögésbe fulladtak a kezdeti edzések az én részemről is. Mindenesetre sürgősen szereztem sportmelltartót és átvariáltam a tornák időpontját olyan napszakra, amikor az iskolában senyvednek. Édes a bosszú.
Bosszúállásban természetesen ők is nagyon jók. Rengeteg videófelvételt készítünk itthon hatosban. De nem ám olyan családi nyaralósakat, vagy ilyesmit. Nem, a gyerekek hírműsorokat gyártanak, filmeket forgatnak, és időnként minket is belevesznek. Legutóbb épp én voltam soron a verseim kapcsán. Mint bulvárszereplő azonnal vettem a lapot, s tettem fel egy szörnyű barna bunkófocista-parókát, hogy aztán előadjam az álintelligens művésznőt. Naná, hogy a szülinapomon vissza is éltek ezzel a képpel a nagy nyilvánosság előtt. Én pedig megint csak röhögtem, majd pár nap múlva bosszút álltam…
Szóval lazának tartom magam, ugyanakkor kialakult bennem egy elvárásféle is. A tiszteleté. Bár, ha őszinte akarok lenni, ez pont egy olyan fogalom, ami a gyermekek számára szerintem értelmezhetetlen. Én például egyáltalán nem tudtam kisiskolásként, mi a fenét is jelent ez. Annyit szűrtem le belőle, hogy akit tisztelni kell, attól félek, tehát a tisztelet nem más, mint tartani valakitől, mert nagyobb, erősebb, idősebb, iskolázottabb. Azt a magyarázatot sem tudtam soha elfogadni, hogy tiszteld apádat, anyádat, mert ők a szüleid. És akkor mi van? – kérdeztem magamban rendszerint. Nem éreztem ennek a súlyát. Mindig is szerettem őket, de nem azért, mert a szüleim, hanem mert egy elválaszthatatlan édes köteléket alakítottak ki közöttünk. Éppen ezért ezekkel a kifejezésekkel most sem dobálózom, maradok az általuk is érthető, a címben megemlített parafrázisnál.
Ilyenkor ugyanis mindig hozzáteszem, hogy míg a haverok között teljesen természetes ez a fajta stílus (én is úgy beszélek az enyémekkel), a szülők felé az ember árnyaltabban fogalmaz. Nem azért, mert azt úgy illik, hanem azért, mert megérdemlik a keresett szót, amivel sokkal szeretetteljesebben tudjuk magunkat kifejezni irányukba mintegy hálaként, mert oly sok mindent megtesznek értünk. És csodák csodája, ezt így értik az enyémek is.
Ettől függetlenül napi szinten kell az itthoni kommunikációt iskolai stílusból családivá átkonvertálni, főleg, ha nem értjük egymás szavát. Ez elsősorban akkor fordul elő, amikor valamilyen videós játékról mesélnek, vagy trécselnek egymás között, én meg csak kapkodom a fejem, annyira nem tudom követni őket. Persze van, hogy más miatt „kell” beszélgetnünk.
Például mert a gyerek lebunkózza a tanárát. Nem szemtől szembe, hanem csak úgy magában dohogva, de az osztálytársaknak jó a füle, meg nagy a szája, aztán a beírásban ott az ukáz, hogy a kedves szülő beszélgessen el a gyerekkel a tiszteletről, meg a viselkedésről, meg úgy általában véve a miheztartásról.
Az egyik szülőfajta ilyenkor utánajár a dolognak, mégis mi, hogyan és különben is miért történt úgy, ahogy, aztán beszélget, mert csak át kell ezt tárgyalni, majd megöleli a gyereket és gyakorolják a véleménynyilvánítás néma formáját. Hiszen a tv-ben a sok hülye láttán is kiszalad az emberből egy „ez de barom”, az iskolában is sajnos, csak ott van, aki meghallja. A tv meg ugyebár süket, mint az ágyú. Szóval álszentség lenne azt gondolni, hogy soha senki nem bunkózott még le magában tanárt csak azért, mert őt tisztelni kell. És itt most teljesen lényegtelen, hogy kinek van igaza, vagy hogy mi volt az adott helyzet.
A másik szülőfajta természetesen nem kommunikál, hanem kapásból ad egy taslit, meg papol a tiszteletről, meg szétkáromkodja az agyát a gyerek csúnya beszéde miatt, mintegy példát mutatva.
A harmadik csak némán aláír és nem szól semmit, a negyedik pedig még biztatja is, hogy úgyis hülye az összes tanár.
Talán van több verzió is belőlünk, nem tudom. Nem is tartom olyan nagyon fontosnak. Azt viszont igen, hogy a tiszteletről ne csak idegennyelven beszéljünk a gyereknek, hanem példával, beszélgetésekkel, mesékkel. És talán felnőtt korára már ő is érti majd, hogy én miért nem a haverja, hanem az anyja vagyok. És csak remélem, hogy engem nem sűrűn fog magában lebunkózni kamaszkorában, ha valamivel nem ért egyet. Mert hogy fog, az biztos. Balgaság lenne ennek az ellenkezőjével ámítani magunkat.
