Édesanyám születésnapjára hazautaztunk (természetesen), és ha már otthon voltam, kedvenc elfoglaltságaim egyikével is eltöltöttem némi időt: fényképeket válogattam a régmúltból. Ezúttal azonban annyiban volt más a helyzet, hogy a gyermekeim is ott kuksoltak mellettem, és próbálták kitalálni, melyik képen ki is vagyok én.
Ekkor döbbentem rá, mennyit változtam. Szerintem nem voltam szép gyerek: nagy volt a fejem, anyukám bilire nyírta a frizurámat ovis koromtól kezdve, volt tokám és pocim, és a legtöbb képen éppen hiányzik valamelyik fogam. A kicsinyeim persze dőltek a röhögéstől. A kisbaba fotómra ugyan még elhangzott egy jajdecuki, na de az elsős évnyitós képemen már felnyerítettek. A leginkább mégis az ötödikes úttörő-képem verte ki a biztosítékot. Sehogy sem akarták elhinni, hogy az én vagyok. Bevallom, én sem. Még most sem. Oldalra fésült rövid haj, dundi fej, szerencsétlen mosolyféle (kötelező fotózásra készült az általános iskolába a dicsőség táblára… na, ja, ez van), és nagyon fiús arc. De tényleg. Akkor kezdtem el agyalni, hogy hogy is van ez?
Régen nálunk úgy tartották, hogy aki csúnya volt kicsiként, az szép lesz felnőttként, és aki gyönyörű volt, az randa lesz, mint a bűn. Persze ma már tudom, hogy ezzel csak vigasztalni akarták a mindenkori kisgyermekes anyákat, mindenesetre elgondolkodtam, hogy a fenébe változott ilyen sokat az arcom.
Ugyanis a legtöbb ismerősöm – meglátásom szerint – megmaradt olyannak, amilyen mindig is volt, de én ezt nem mondhatom el magamról. És itt most nem arról van szó, hogy egy időben formára szedetettem a szemöldökömet és ezért láthatok más fizimiskát a tükörben. Sőt, soha nem volt semmilyen szépítő beavatkozásom azt a hat alkalmas lipolízis kezelést kivéve, amelyet pár éve kipróbáltam. (Szerintem nem történt persze a hatására semmi…)
Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy az élet bizony egy csodaszobrász. Nem mondok újat azzal, hogy a nehéz sors öregít, hogy a boldogság szépít, hogy a sok szerencsétlenség sápaszt, a sok pénz pedig átszab. Így tovább nézegettem a képeimet, és érdeklődve szemléltem, melyik élethelyzetemben milyen voltam. Érdekes vizsgálódás lett belőle.
Szinte mindegyik fotóm hűen visszatükrözi akkori sorsomat, történéseimet. Az első nagy szakítás után fakó voltam, mint az a bizonyos ló Agatha Christie regényében. Amikor anyum rákos volt, a szemeim öregedtek meg. Amikor egyszerre háromféle melóból próbáltam fennmaradni az élet vizén, ráncos és gondterhelt voltam. Amikor férjhez mentem, kisimult lettem. Amikor elváltam, gyűröttebb, mint a fiam edzőcucca. Aztán a kemény multis-melós időszak öregített rajtam, bár nőiesített is, de most meg újra fiatalabbnak nézek ki (mármint a koromhoz képest). Hát igen, itthon vagyok egy babával.
A ráncaim persze nem lettek kevesebbek, a kevés alvás is nyomot hagy, de a nyugodtabb lelki élet erősen kihat rám. Persze pozitívan. (No meg a kávé, amiről továbbra is azt vallom, hogy a legjobb szépítő eszköz.)
Mégsem találok arra magyarázatot, miért változott meg ennyire az arcom a 11 éves kori énemhez képest. Oké, oké, hormonális változások, arccsont-alakulások, gravitáció, fogbetegségek, stb. ez mind-mind hozzájárul az új fejemhez, de akkor is. Én pl. tényleg nem ismerek magamra. Ahogy telnek az évek úgy találom egyre normálisabbnak a fejemet. És itt most nem a sminkről van szó, vagy arról, hogy végre nincs bilihajam. Nem is feltétlen az önelfogadásról.
Egyre inkább úgy gondolom, hogy a bölcsesség a legnagyobb művész. Nem azt állítom ezzel, hogy bölcs lennék, de mindenképp érettebb gondolkodású, akit már nem kell arról győzködni, hogy egy kis négyzetbe is bele lehet rajzolni a családi házunkat. (Erről itt már írtam.) Az élettapasztalat, a rengeteg olvasás és tanulás szintén jobb szerintem, mint a krémek. És persze ott vannak a gyerekek, akik nem hagyják, hogy Anya megöregedjen. Mert természetesen én sem hagyom. Nem azért, mert félek az öregedéstől, hanem mert jó velük lépést tartani. Feldobja a napom, ha a fiam megdicsér, milyen gyors vagyok gyalog – rám kötve a babával -, miközben ő bicajjal robog mellettem edzésről hazajövet. Vagy ha együtt focizik a család, és még mindig nem halok bele. Persze időközben az étkezésemen is változtattam, és mostanra ismét le is fogytam, mégis úgy vélem, ezek összességében sem lettek volna elegendők ahhoz, hogy ma elmondhassam, 42 évesen szebb vagyok, mint ötödikesként.
Végkonklúzió tehát számomra az, hogy ha nem élhetnék szeretetben, ahogy mindig is éltem – hisz van nekem egy kis- és egy nagycsaládom biztos, támogató bázisként – akkor bizony már mostanra Quasimodo feleségeként funkcionálhatnék kongatva a vészharangokat.
Erről pedig egy korábbi versecském jut eszembe. Ne haragudjatok meg érte:
Kongattam a harangokat. Nem a vészt, a rózsalugast.
Ráfelelt a fülemüle. Pedig 10 van. Nézem, ül-e.
Akárcsak a dongó szárnya, belevész az akácfába.
Nem találom, gépem veszem: makró állít, mégsem teszem.
Lefekszem a nyirkos kőre, szippantok a levegőbe.
Így őrzöm meg ezt a képet, szívvirágost, meg nem tépett,
érintetlen bokorerdőt, elburjánzó bárányfelhőt,
mikor a zöld bigyeredik, fostos bugybó nekiesik.
Nem becézem, csak csodálom. Olyan, mint egy leányálom.