Tegnap végre eljutottam a hathetes nőgyógyászati vizsgálatomra. Tízhetesen. Na jó, valamivel még annál is több naposan. Korábban komolyabban vettem az ilyet, de most nagyon nem akaródzott időben megvizsgálódni. Ki a francnak hiányzik az a rohadt hideg fémcső, meg a pálcika, meg a műanyag vacak, meg mittoménmi. Nemrég még a kisfiamnak engedtem ott utat, hagyjanak békén. Így voltam vele.
De persze rendes anya vagyok, meg felelős az egészségemért – ha nem is magam, de a gyerekeim miatt mindenképp -, hát elmentem. Szerencsére a párom szabaddá tette magát erre a napra, különben érdekesen alakult volna a vizsgálat. Elképzeltem, ahogy a kicsi rám van kötve (mert nincs az az isten, hogy babakocsival vonatozzak és metrózzak), és úgy fekszem fel a vizsgálószékbe. A doki meg a gyerek popója alatt próbálja megnyomkodni a hasamat, mondván, bocs, kicsi, de marhára útban vagy. Szóval szerencsém volt, hogy ráért a férjem.
Ráadásul előtte a szokásos pajzsmirigyes vérvétel is várt rám, ami szintén nehezen lett volna kivitelezhető egy esetlegesen ébren lévő babával a hasamon. Nem mintha így könnyen ment volna, tudni illik nincs vénám. Na jó, persze, hogy van, csak olyan mintha mégsem. Gyerekkorom óta ezzel szenvedek. Amikor kilenc évesen kórházba kerültem két hét extra üdülésre sárgaság miatt, annyit szívtak a nővérkék miattam, hogy végül 69 fecskendővel hagyhattam el a fertőző osztályt. Ajándékba összegyűjtötték nekem az összeset, amit felhasználtak rám. Akkor egy életre megedződtem, így a tegnapi szenvedés inkább az asszisztens lányoknak volt kellemetlen. Szívből sajnáltam őket.
Mert bizony mindketten próbálkoztak, mind a két karommal. Először elszorították a balt olyan szép kis csatos övvel, aztán jól megnyomkodtak. Semmi. Aztán a jobbot is elszorították, azt is jól megnyomkodták, ott is semmi. Utána szorítás nélkül próbálkoztak, akkor fel is bukkant egy részlet a vénámból, tűszúrás, aztán mégis semmi. Ugyanez a másik karomban is. Ott sem volt semmi. De az egyik lány nagyon makacs volt, és kijelentette, hogy akkor is kifolyat belőlem valamit, ha akarom, ha nem. Újra talált egy vénát, de még mindig semmi. Pedig jó helyre szúrt. Én meg már elfogadtam a tényt, hogy se vénám, se vérem, ergo vámpír vagyok, vagy legalábbis zombi. Ez utóbbira úgyis hajaz időnként a kinézetem. Főleg éjszaka. Meg amúgy is éjjel vagyok a legaktívabb. Persze nem magam miatt, de a kicsit már eleget szapultam, maradok inkább a vámpírmivoltomnál.
A lényeg, hogy kábé negyedóra elteltével sikerült belőlem egy negyed csövecskényi vért lecsapolni – pedig iszom bőven, mielőtt megszólalnátok -, így kissé szétszurkálva, ám annál elégedettebben várhatom most már az eredményt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy jók-e az értékeim. Kezd ugyanis gyanús lenni, hogy fordítva működik a testem a hülye hormonpirulák miatt. Na, majd szólok, mi lett.
