Ha már tele ezzel a média (persze majd’ minden évben foglalkozik vele), magamba néztem. Remélem, mások is. Mert könnyű felháborodni azon, hogy sokan testi fenyítést alkalmaznak a gyermekeknél, aztán meg Makarenko mögé bújva mégis bántjuk a kicsiket.
Én már ütöttem meg a lányomat, pedig nem állt szándékomban. Zuhany után meg akartam törölni, kértem hát, hogy óvatosan lépjen ki a fülkéből. Hangsúlyoztam, hogy ne ugorjon, ahogy korábban párszor már megtette, mert nagyon veszélyes. Bólintott, majd ugrott. Nagyot. Teljes erővel a lábfejemre. Azt hittem, eltört a kislábujjam. Kapásból csattant a kezem. Egy óra múlva is látszott a nyoma a popsiján. 5 éves volt. Mindketten sírtunk.
Én már ütöttem meg a fiamat is. Nem bírt rólam leszakadni és ha épp nem vele foglalkoztam, igyekezett valahogy felhívni magára a figyelmet. A konyhában főztem, amikor hátulról a combomba harapott. A vérem is kiserkent. Fordulásból rácsaptam a feje tetejére. Nagyot. Nem volt még három éves sem. Akkor is sírtunk mindketten.
Azóta nem történt ilyesmi, de sokszor érzem magamban a tehetetlen dühöt, ha felhúznak. Ilyenkor automatikusan megindul a kezem, de már nem ütök. Mert soha nem voltam híve a testi fenyítésnek, ahogyan a szüleim sem. Egy-két általános iskolai tanárom annál inkább. Az egyiküknek az volt a mániája, hogy a fiúkat pajeszuknál fogva felemelte és a fejüket összecsapta. Borzasztó volt még látni is. De volt, hogy fülüknél fogva húzta ki őket a padból. A körmös és társai már csak enyhe simogatásnak tűntek. Akkoriban – bár már nem volt természetes a verés – a kutya se törődött ezzel, nem rúgták ki, nem kapott fegyelmit, nem történt semmi retorzió. Csak mi szenvedtünk tőle.
Most ez nem így lenne. Szerencsére. Januárban épp egy nyíregyházi pedagógusról olvastam, aki megütötte az egyik tanítványát. Nem tudom, hol áll az ügy, de a lényeg, hogy legalább ügy lett belőle.
Már akkor is elgondolkoztam azon, miért teremtődtünk így. Tudniillik, hogy ütünk. A Feszültséglevezetés nálunk-ban már írtam arról, hogy gyerekként hamar eljárt a kezem. S ha visszaemlékszem, az egyik tesómnak is. Volt, hogy mérgében a fejemhez vágta a porszívót. Majdnem a bal szemem bánta.
Nézem a gyerekeimet: ők is automatikusan ütnek, rúgnak, vágnak. Nem engem, egymást. Persze nem olyan durván, hogy megsérüljenek, de mégis használják a kezüket érvelés gyanánt.
 |
| Ez egy békés játék volt épp. |
De lehet, hogy ebben is én vagyok a hibás? Hiszen kitől mástól láthattak volna ilyet?
Amikor a kislányom még ici-pici volt, úgy tanítottam meg neki, hogy valamit nem szabad (elvenni, megfogni, megenni, stb.), hogy határozottan rászóltam: NEM. Kétszer is, háromszor is. A negyediknél rácsaptam a kezére. Mindig. Egy idő után már csak egyszer szóltam és a másodiknál csaptam. Soha nem nagyot, inkább úgy, ahogy egy macska kap oda, mégis érezte, hogy határozott vagyok. Valahogy a hangsúlyom nem volt neki elég. Pedig aki ismer, tudja, milyen erős hangom van, és hogy nem okoz gondot eljátszani a dühös embert sem.
A kisfiamnál már nem csapkodtam, nála erre nem volt szükség. Őt a nővére nevelgette időnként kézrátéttel. Gondolom, ahogy tőlem látta. Akkor is és azóta is sokat agyalok azon, van-e helye az ilyen apró ütéseknek a nevelésben. A veréseknek, bántalmazásoknak eleve nem, az nem is kérdés, de lehet a kis odacsapásokban akkora szeretetet átadni, hogy ne fájjon a gyereknek, hanem észhez térítse?
Mert én mindent kipróbáltam, amit a nagyok javasoltak, illetve amiről még a fősulin tanultam: asszertív kommunikáció, csendes hangnem, rengeteg ölelés, Gordon. Aztán valami saját egyveleg lett az egészből, amivel még mindig nem vagyok elégedett. Mert továbbra is sokszor emelem fel a hangom, még mindig elindul a kezem (de már nem ér célt), és még mindig tudok nagyon dühös lenni. Tudom, hogy sokszor a fáradtság és az abból adódó türelmetlenség az oka, de ez nem változtat a tényálláson. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy vannak olyan emberek, akik nem dühösek soha sem a gyerekeikre.
Úgy hiszem, az emberi természetünk része az agresszivitás. Ez persze tanulással csökkenthető, kezelhető. Tanulással a világról azáltal, hogy apránként felcseperedünk. Tanulással a világról azáltal, hogy közben lehiggadunk. Tanulással a világról azáltal, hogy találunk más konfliktuskezelési módszert. De hogy az agresszió erősen bennünk van, az kétségtelen. Hisz valaha ez kellett a túléléshez, csak ma már nem lenne rá szükség a mindennapokban. Muszáj tehát teljesen lehiggadni.
De addig, amíg ez nekem is sikerül, marad a szépen kérés utáni időnkénti hangosabb rászólás, a dühös arckifejezések, a könnyek, a megbánás utáni összeborulások, ölelések. Odacsapás helyett pedig jöhet a hasprés! Hogy a nevelési tehetetlenséget is valami hasznosra használjam fel…